"Ez a novella egy nagyobb volumenű mű bemutatására szolgált, afféle demonstrációként, hogy miként is képzelem el. Témáját tekintve afféle történelmi dark fantasy - végre közeledünk az oldal köszöntőjében leírt hangulathoz. A végét talán kissé elsiettem, rettenetesen kevés időm volt rá, ezért elképzelhető, hogy később még kibővétem, átírom. Mindenesetre véleményem szerint arra a célra, amire íródot, tökéletesen megfelelt."
T. R. G.
Thomas R. Glendower
A TURUL ÉS AZ ÁRNYÉK
fantasy novella
„Sok-sok esztendővel ezelőtt, amikor a bűn úgy elsokasodott az emberek között, hogy farkasok módjára éltek, Isten megbüntette őket: hatalmas özönvizet bocsátott a világra. Ez az özönvíz minden embert elpusztított, nem maradt más életben, csak Noé és annak családja.
Noénak három fia volt: Sém, Kám és Jáfet, ezektől a vízözön után hetvenkét nemzetség származott. Jáfet legkisebbik fiától származott egy óriás, akit Ménrótnak hívtak. Ez az óriás attól tartott, hogy Isten még egyszer özönvizet bocsát a földre, ezért összehívta a rokonait, és velük együtt egy hatalmas tornyot kezdett építeni, hogy a víz elől oda menekülhessenek. De a tornyot nem építhették fel, mert Isten annyira megváltoztatta a torony építőinek nyelvét, hogy még a rokon se értette meg tulajdon testvérét. Ezért aztán Ménrót népe szétszéledt a világ minden tája felé.
Ménrót maga a nyelvek összezavarodása után Perzsia országában ment. Itt megismert egy szép lányt, akit Ehzéhnek, tehát szarvasünőnek hívtak, feleségül vette, s a felesége két szép fiúgyermekkel ajándékozta meg. Az egyiket Hunornak, a másikat Magyarnak nevezték: tőlük származnak a hunok és a magyarok.”
- A magyarok eredete (részlet)
Kézai Simon és Anonymus krónikája nyomán
„Én a Kán, az Égi Király küldöttje, kinek hatalmat adott a földön, hogy a meghódolókat a maguk viszonyai között fenntartsam, az ellenszegülőket pedig eltiporjam: csodálkozom rajtad magyarok királya, hogy amikor már sokadszorra küldök hozzád követeket, vajh miért nem küldesz vissza közülük egyet sem? Sem követeidet, sem levelet nem küldtél hozzám. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, hogy sok az alattvaló katonád és hogy egyedül uralkodol egy nagy királyságban és éppen ezért önszántadból nehezen hajolsz meg előttem. Pedig jobb és üdvösebb lesz reád nézve is, ha önként hódolsz be. Értesültem arról is, hogy a kunokat, az én szolgáimat pártfogásodba vetted. Ezért meghagyom neked, ne tartsd őket továbbra is magadnál, hogy ellenségeddé ne legyek miattuk. Könnyebb ugyanis a kunoknak kivándorolniok, mint neked; minthogy azok ház híján sátraikkal ide-oda vándorolnak, talán elkerülhetnek engem, de te házakban lakozol, neked váraid és városaid vannak, hogy menekülsz meg hát kezemből?”
Batu kán levele IV. Béla királyhoz
A nádor lapos pillantást vetett a dohos, párás levegőjű pincéből felvezető, omladozó lépcső felé, azután visszafordult a homályból előszűrődő hangok felé. Orrában megült a döngölt föld, a penész és a sarkokban neszező patkányok szaga. Kezében egy pillanatra megremegett a fáklya, szemeit izzadtság csípte. A kislány bátorítóan megszorította jobbját – tízévesforma szőkeség, hamvas bőrrel és nagy, kék szemekkel. Arca maszatos volt, ruhája valaha hófehér. Mezítláb ácsorgott, láthatóan cseppet sem zavarták a körülmények.
- Remélem, gyorsan túlesünk rajta, Dénes! Borsódzik a hátam ettől az egésztől - Baramuk, a kun nyargaló még csak most ért le a lépcsőn. Fáklyáját ide-oda kapkodta, kezét kardja markolatán tartotta. Szemei vadul villogtak, fonatokba rendezett hajába pókháló tapadt.
- Csitt! A nagymama itt van! - a kislány hangja éles késként vágta el a kibontakozó beszélgetés fonalát. Egy pillanatig csak a fáklyák sercegése hallatszott, és Baramuk óvatos lépteinek nesze. Azután valami más is: a pince sötétjéből, mintha sok apró láb, patkányok és pókok közeledtek volna. Dénes tekintete találkozott a kunéval. Féltek, mindketten. Mégsem hátrálhattak meg.
Akkor kezdődött minden, amikor a domonkosok visszatértek a messzi keletről, ahol az általuk Magna Hungariának nevezett magyar őshazát kutatták. Hogy sikerrel jártak-e, Dénes nem tudta, és nem is érdekelte. Sokkal nyugtalanítóbb dolgok foglalkoztatták. Az egyik szerzetes ugyanis - az a Julianus nevezetű - híreket hozott. Híreket egy új hatalomról, ami az orosz kipcsakon túl bontogatja szárnyait. Vérivó szörnyetegekről, a keresztény világ démonairól, akik gyermekeket esznek, kivágják ellenségeik szívét, lelküket pedig fertelmes, barlanglakó toportyánok elé vetik. Tomboló dühvel viseltetnek minden élő iránt, aki nem hódol be nekik, csapásaik alatt egyre másra buknak alá a Kelet zászlai. Akkoriban maga Dénes sem hitt neki, ahogy a király sem. Egy éhségtől gyötört, félőrült elme lázálmainak vélte ezeket a meséket, amelyekben még ha van is igazság, ezer és ezer hegy és völgy, ország és birodalom választja el a turulmadár földjeitől. Azután megérkeztek az első menekültek. Sztyeppelakó kunok és orosz parasztok; Baramuk népe és a lángok martalékává lett Kijev menekültjei. A holdat vonító szellemekről, szüzek vérét ontó pogány varázslókról és Napot elhomályosító nyilakról meséltek. Szélsebesen vágtató, éjfekete lovasokról, akiket nem fog a kard, feltartóztatni őket pedig képtelenség. Egyesek szerint útjukat bőreváltó mágusok egyengetik, akik széthúzást, viszályt keltenek a birodalmakban. Dénes, mint erdélyi vajda, és mint nádor, azonnal követeket menesztett a királyhoz, kiküldte híres kun felderítőit a gyepűvidékre. A lovasok a pusztulás hírét hozták, felperzselt falvakról, koponyákból emelt halmokról, elhurcolt emberekről, lemészárolt állatokról beszéltek. Semmi kétség sem férhetett hozzá, hogy a keleti végeken háború dúlt, a magyar határon, ráadásul még csak nem is tudtak róla. A király azonban nem tehetett semmit. A nemesség nem volt hajlandó elismerni a helyzet súlyosságát, az ország nyugati felének urai vonakodtak védtelenül hagyni birtokaikat. Féltek Frigyes császár hadaitól. Nem hittek a démonokban. A viszály és a széthúzás elérte az országot. Ha pedig a meséknek hinni lehet, ezt pusztító háború, vérzivatar követi majd.
A homályból görnyedt alak bontakozott ki. A kislány azonnal odaszökdécselt a csoszogó léptekkel közeledő, hajlott hátú öregasszonyhoz, és boldogságtól sugárzó arcocskájával büszkén nézett vissza Dénesre. A nádor kapkodva keresztet vetett.
- A te istenednek ezen a helyen nincs hatalma, besenyők gyermeke. - a vénasszony hangja karcos volt és rekedt. Ősz haja csimbókosan hullott az arcába, inas, csúz marta kezeit különös szimbólumokkal teli rótt, göcsörtös boton nyugtatta. Meghajlott testét mocskos lepelbe burkolta, melynek aljára apró csontokat, pénzérméket varrtak. Reszketeg mozdulattal megsimogatta a lány fejét, és sziszegő nevetéssel konstatálta, amint a két férfi elborzadva hátrál egy lépést: kézfején ugyanis hét ujja nőtt, a pogány szellemek jelét hordozta.
- Valóban táltos… - suttogta áhítattal Baramuk, s térdre ereszkedett.
Dénes megszédült. A vénasszony ismerte őt! Tudta, ismerte származása titkát! Sejtette jól ő is, hogy a gyepűkön még tartják magukat az ősi hiedelmek, néha még boszorkányokról is szó esett az istentiszteleteken. A kunok térítése lassabban haladt a vártnál, a pogányok makacsul ragaszkodtak saját tanaikhoz. Régről ismerte Baramukot, még a Német Lovagrend elleni hadjárat idején találkoztak, a megboldogult András király uralkodása alatt. Volt ideje kiismerni a külhonit, mialatt a magyar hadak kiszorították az önállósulni vágyó teutonokat Moldvába, majd onnan Lengyelországba. Most pedig kiderül, hogy egy boszorkányt rejtegettek előle! Előle! A saját földjén, évek óta! Egy pillanatra felhorgadt benne a harag, kis híján kardot rántott, de végül meggondolta magát. Baramuk kiváló katona, hű barát, de ezúttal kétséges, hogy az ő oldalára állna a küzdelemben. Elvégre ő maga is benne van ebben az egészben.
Baramuk akkor kereste fel, amikor részegen fetrengett az istállóban. Leitta magát, miután kiderült, hogy nem érkezik segítség, magukra maradtak az álmokból kilépő ellenséggel szemben. Úgy érezte, a pokol kapui magába rántják a világot, kétségbe esett. A nemesek nem segítettek, a parasztok elmenekültek. Csapra ütött egy hordó jóféle vöröset, és addig vedelt, amíg egy szikrányi értelmet is érzett magában. Akkor eszmélt, amikor Baramuk belenyomta a fejét az itatóvályúba. Utána majd’ egy fertályórán át okádott, éjfélre járt az idő, mire kitisztult a feje. Haloványan emlékezett rá, hogy miféle durvaságokat vágott a kun fejéhez részeg tombolásában, de azt láthatóan nem hatotta meg. Beparancsolta az egyik istállófiú priccsére, odarakott egy favödröt a szalmazsákok mellé, ha netán még lenne a gyomrában valami, ami a szabad levegőre kívánkozik, azután ellentmondást nem tűrően közölte, hogy amint pirkad, eljön érte, és hosszabb útra indulnak. A hajnal első sugarainál, pokoli fejfájása ellenére lóra szálltak, és Baramuk lovasaival útnak eredtek. A kunok dél felé vezették, a Barcaságba, ahol a pórnép szerint ma is német lovagok kísértetei bolyonganak az elhagyott erősségekben. Siettek, amennyire csak lehetett, a kunok istentelen tempót diktáltak. Kora estére már Dénes is jobban volt, múlóban volt a bor hatása. Csak táborveréskor merte megkérdezni, hová is mennek. A mogorva nyargalók szótlanul bámultak a tűzbe, és szegényes vacsorájukat sütötték. Baramuk kitartóan szemlélte egy darabig, majd bólintott, mintegy magának, és halkan, szinte suttogva mesélni kezdett.
Merengéséből a vénasszony csoszogása szakította ki. Savószín szemeivel őt vizslatta, miközben a kislány kézen fogva feléje vezette. Baramuk alig észrevehetően meglazította kardját a hüvelyében, jóllehet, kettejük közül talán csak neki nem volt idelent félnivalója. A banya lassan odaért a kővé dermedt nádor elé, fogatlan száját csücsörítve felnézett rá. Hétujjú kezét a mellkasára helyezte, végigsimítva a míves láncingen. Körmei vastagok és feketék voltak, testéből savanykás izzadtságszag áradt.
- Miért jöttél el hozzám, besenyők ivadéka?
Dénes gyomra kis híján felfordult. A Halál szaga. A kislány halkan kacarászott félelmét látva. Csak most kezdett tudatosulni benne, hogy mindaz, amit átél, igaz. Amikor Baramuk elmesélte neki, hogy hová is tartanak, valahol legbelül nem hitt neki. A kun egy asszonyról beszélt, a Csontok Szolgálójáról. Vénséges vén teremtmény, az elsőnek letelepedő kunokkal érkezett, miután Béla király beengedte őket az országba. Elrejtették egy romos erőd mélyén, ahol Krisztus egyháza nem találhat rá soha. Az asszony - úgy hírlik - varázsló, titkok ismerője, látja a múltat és a jövendőt. Varázsereje az óidők uraitól ered, képes esőt hozni ha nagy a szárazság, és aszályt bűvölni ellenségei földjére. Vénebb még a hegyeknél is, egyetlen ember sem emlékszik már, mikor született.
- Azért jöttem, mert a segítségedre van szükségem. - torka száraz, hangja tompa volt.
A kislány negyednap, a hold fényénél jött el a kunok táborába, és a nyargalók mind fejet hajtottak előtte. Tüneményes teremtés volt, akárha ködből és csillagfényből született volna. Mosolygott, egyenesen Dénes fekhelyéhez sétált. Kézen fogta, szinte bűbájba fonta, majd elindult vele arra, amerről jött. A kunok még ekkor sem emelték fel arcukat a nedves földről. Egyedül Baramuk követte őket, minden eshetőségre készen.
- Magam is láttam az árnyakat, kelet felől. Miattuk jöttél, igaz-e, besenyők fattya? - a banya szája torz, fogatlan mosolyra húzódott. Kezét hátrahúzta, láthatóvá váltak a tenyerébe karcolt rovátkák, varázsjelek.
A boszorkány fészkét egy, a közeli erdőségben meghúzódó várrom rejtette. Rég elhagyták már, a kövek javát elhordták a közeli falvak lakói. Csupán az öregtorony állt, csaknem érintetlenül. Előtte egy karóról törött lókoponya meredt a jövevényekre, és Dénes csak közvetlen közelről vette észre a pofájából előmeredő ragadozó fogakat. A kislány ide vezette őket, majd egyenesen lefelé, a denevérekkel és egyéb mélységi fajzatokkal teli útvesztőbe, a vár mélyén rejtőző vénséges lény elé.
- Tudnunk kell, mit tegyünk. – egész testén remegés lett úrrá. – Tudnunk kell, igazak-e a mesék a démonokról.
A vénasszony hátradöntötte fejét, szemeit behunyta, szája némán mozgott. Talán varázsigéket mormolt. Dénes nyakán felborzolódott a szőr, minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy itt maradjon. Sarkon is fordult volna, ha a következő pillanatban vállára nem nehezedik a zömök nomád kérges tenyere. Baramuk arca is izzadtságban fürdött, fáklyáját magasra tartotta. A plafonon nyugtalan denevérek tucatjai függtek, szorosan egymáshoz lapulva a nyirkos hidegben.
- Most is látom azt az árnyékot, és látom a vért is. Ezernyi karom és fog, mindent felfal, ami az útjába kerül. Ez a szörnyeteg nem féli a keresztény istent, dühét Ménrót hitehagyott népére zúdítja. A megfeszített ács papja igazat szólt.
- Mit tegyünk? Tehetünk bármit? - Baramuk érdes baritonja volt ez, Dénesnek nem jött ki szó a torkán.
Az aszott boszorkány tekintete elborult, kivicsorította fekete fogait. Torkából sziszegő hang tört elő, szája szélét hab verte ki. Lassan, alig észrevehetően remegni, rángatózni kezdett, a faragott végű bot koppanva a földre hullt.
- A viszály magvait már elvetették, s egy fej hamarosan a porba hull. Ménrót népe magára marad a bajban. - nyögdécselni kezdett, harákolva a kislány vállára borult. Beszéde alig hallható suttogássá silányult. - Árulás üti fel a fejét, Dénes, a besenyők véréből. A keresztények istene nem segít. De Ménrót gyermekei, a turul népe erős, fegyvert fog, és ellene szegül a sötét áradatnak. Biztonság várja a zord hegyek mögött rejtező sós tavaknál, s az újrakezdés lehetősége.
* * *
Visszafelé ha lehet még kevesebbet szóltak, mint a Csontok Szolgálójához vezető úton. A táj komor köntösbe öltözött, s az évszakhoz képest hűvös levegőt hozott a szél. Kelet felől esőfelhők látszottak. Félúton sem jártak, mikor a vihar elérte őket, hideg esőcseppek csaptak az arcukba, látszólag mégsem éreztek semmit. Mintha halálra ítéltettek volna, szívükre ólomsúlyként nehezedett a tudat, hogy a közelgő végzetet nem kerülhetik el.
Falvakon haladtak keresztül, a kunyhókból az emberek gyanakvó tekintettel figyelték őket. Egyszer álltak csak meg, hogy némi sajtot, s kenyeret vegyenek, feltöltsék készleteiket. Mire hazatértek, az idő is naposabbra fordult valamelyest, s Dénes a kérdésekkel mit sem törődve azonnal a kápolnába vonult. Kora estig nem jött elő, a lelkész szerint egyebet sem csinált, mint az oltár elé borulva imádkozott az Úrhoz és Jézus Krisztushoz. Mikor aztán nagy sokára előkerült, oldalát tulajdon testvérbátyjának súlyos kardjával övezte, melyet Damaszkusz mesterkovácsai készítettek, midőn a pápa hadjárata elérte a Szentföldet. A lovag azóta jeltelen sírban pihent valahol Jeruzsálem mellett, a sivatagban, e kard azonban hazajutott, s mindeddig az oltáron pihent, füstölőktől és gyertyáktól körülvéve.
A nádor írnokért kiáltott, majd sietve levelet diktált, üzenetet minden környékbeli nemesnek, aki igaz hazafinak érzi magát. Akik hallották, azt mondták, a végzetről beszélt, halálról és megváltásról, a turulmadárról, az Úristen kifürkészhetetlen útjairól. Ezután fegyverbe szólította vitézeit, élelmet hozatott a tanyákról, feltöltötte a pincéket, kamrákat. A kovácsokat is maga elé hívatta, s attól a naptól fogva valamennyien nyílhegyeket kalapáltak, lándzsákat, kardokat éleztek. Baramuk lovasai folyamatosan a gyepűket járták, hozták-vitték a híreket. Néha egyikük, másikuk sérülést is szerzett, noha Dénesen kívül soha, senkinek sem beszéltek róla, kikkel és hol akaszkodtak össze.
A nemesek közül sokan eljöttek, de még többen otthon maradtak földjeiken. Eljött a rettegett Balog Kornél, a Pannonhalmi Győző, aki állítólag egymaga, egy szál késsel véreztette ki a szántókon garázdálkodó vadkant. Ott volt Hermány Ákos, aki vénségére maga is reverendára cserélte a kardot, a szükség óráján mégsem habozott felövezni magát vele. A rozsdás sodronyvértet, leszakadozott szíjú mellvértet és fekete kereszttel díszített köpenyt viselő, szarvsisakos óriás maga is eljött, teljes harci díszben, pedig fajtáját - a német lovagokat - manapság már nem kedvelték errefelé. Heinrich volt ő, az Észak Oroszlánja, megannyi pogány végzete. Nem volt magyar, sosem tartotta magát annak, mégis hűségesebben szolgálta a királyt, mint sok más alattvaló. A szóbeszéd szerint személyesen ismerte Béla királyt, a merészebbek azt terjesztették, köze volt a lovagrend elleni hajdani hadjárat sikeréhez is.
Szégyenkeztek valamennyien, lehajtott fejjel ültek a vacsoraasztalnál. Kevesen voltak, nagyon kevesen. A többség nem jött el, az uradalmát óvta, de nem fegyverrel, hanem szigorral és korbáccsal. A jelenlévők Barsa Bálínt nevét emlegették, ő volt az, aki egységbe vonta a bizonytalankodókat, s maradásra bírta őket. Álló éjszaka tartott a tanácskozás, mégsem jutottak egyről a kettőre. A nagy kiáltozás, veszekedés közepette senkinek sem tűnt fel, amikor tizenöt kun lovas vágtatott ki a főkapun, valamivel éjfél, a kísértetek ideje után. Szellemekként szelték át a vidéket, aki látta őket, inkább elfordult, mintsem a szemükbe nézzen.
A következő napokban Dénes futárokat menesztett mindenfelé, embereit pedig kiparancsolta a hágókra, hogy döntsék ki a fákat, torlaszolják el a keleti átjárókat, ne jöhessen át senki és semmi. Papokat hívatott, s azok jöttek is hozzá, hogy szentelt vizet locsoljanak a kutakba, óriás fakereszteket állítsanak az utak mellé, hogy Krisztus hatalmával óvják a magyarok földjét a sátán bűbájától.
Nagyjából egy héttel később felröppent a hír, hogy démonok ragadták el Barsa Bálintot. A parasztok látták a bibliai lovasokat, akik az éjszaka közepén törtek elő egyenesen a pokolból. Lemészárolták a háznépet, asszonyokat, gyerekeket egyaránt, majd az alvilág tüzét zúdították az udvarházra. Barsa Bálintot elevenen megégették, a saját ágyából vetett máglyára kötözték. Sokáig sikoltozott, de nem nyert megbocsátást. Mire a lángok kialudtak, a pokol lovasait is elnyelte a sötétség. Ugyanezekkor érkezett vissza Baramuk és csapata arról a portyáról, melyre a gyűlés éjszakáján indult. Emberei kormosak, fáradtak voltak, s ráadásul két társukat temették el út közben. Egyikükkel egy eltévedt nyílvessző, a másikkal harcra idomított szelindek végzett, s a zömök nomád mellkasán is átvérzett kötés látszott. Az udvarról egyenesen Dénes szobájához ment, kopogás nélkül benyitott, s a hatalmas tölgyfaasztal mögött ülő nádor elé ejtett egy csomagot. Égett szélű lobogó volt az, legalábbis valaha akként szolgált. Füst és vér szagát árasztotta, súlyosan puffant az asztalon. Rajta Barsa Bálint címere, a szarvas és a csillagok. A csomag mélyén szörnyű, démoni ereklye lapult, a pogány varázslók átka, valamely ősi teremtmény összeaszott, jelekkel telerótt nyelve. A szimbólumokat késsel metszették a húsba, és még most is szúrós szagú, tejszínű folyadékot levedzettek. Legalább tenyérnyi széles, s ötször ilyen hosszú volt, elképzelni sem tudták a lényt, melyhez valaha tartozott. Dénes keresztet vetett, Baramuk a kandalló tüzébe köpött. Az asztalon álló boroskancsó felé nyúlt, közben megtörölte állát, elmaszatolva a kormot. Bő kortyokban nyeldekelte az italt, mielőtt megszólalt volna, a nádor pedig nem siettette, tudta jól, milyen nagy szolgálatot tett most a magyarságnak.
A kancsó nagy sokára kiürült, a kun koppanva visszatette az asztalra, és az egyik székre roskadt. Elnyűtt volt és kimerült, hangja mégis elégedetten csengett:
- Az ágya alatt rejtegette, amíg rá nem gyújtottuk azt az ólat. A démonok hamarosan itt lesznek, és ezt ő tudta. Most már mi is.
A pokolbéli lovasok híre futótűzként terjedt, és ennek meglett a hatása. Egyesek szedték a sátorfájukat, nyugat felé menekültek, a többiek azonban egyenes derékkal fogadták a sorsukat. A démonok előbb-utóbb elérik őket, csak az számít, miként állnak elébük. Sokaknak számított. A határvidék erődítésében Dénes embereinek csakhamar segítsége akadt, mindenütt sáncokat ástak, fatörzseket görgettek az utakra. Hermány Ákos, bár jócskán terebélyesedett nyugalomban töltött évei alatt, hamar megérkezett. Furcsa, kénes szagú hordókat hozott, két ökrös szekéren, és ötven főnyi, ásóval ellátott parasztot az apátságból. Velük vert tábort a mezőn, ahol a nemesek gyülekeztek. A kérdésekre nem felelt, de ajkán talányos mosoly játszott.
- Érdemes ókor-ókor elmerülni a görög tudósok munkáiban.
Dénes a sátrában időzött, és háborúra készült. Párnázott mellényt, felette hosszú láncvértet viselt. Itt-ott fényesebb szemek látszottak rajta, ahol a kovácsok kijavították, megfoltozták. Oldalára tőrt, s testvére kardját kötötte. Nehéz, zárt sisakot készítgetett elő, a jellegzetes csőrös sisakot, ami miatt sokszor nevezték a háta mögött Nagyorrúnak. Pajzsát nemrég festették újra, a vasalását megerősítették, hogy biztosan felfogják az ellenség csapásait. Ami a fegyverzetét illette, készen állt a csatára. A lelke viszont háborgott.
A jóslat oly homályos volt. És bár a szörnyű ereklye felbukkanásával bebizonyosodott, hogy pogány mágusok járnak az országban, még mindig nem tudta, ellenszegülhet-e a végzetnek. Hiszen ez az esemény is megmutatta, hogy lehet küzdeni a rontás ellen. A sosem látott teremtmény nyelvét tűzre vetették, hogy átkos hatalma ne érvényesüljön többé. Talán van még remény. A kicsiny tábori szentély elé borulva utolsó imára hajtotta fejét, s fennhangon intézte szavait az Úrhoz.
- Vajon azzal, hogy fegyvert fogok, megmentem, vagy elveszejtem a népet?
- Van úgy, hogy hatalmas kockázatot vállalunk, de a döntés nem rajtunk áll. - Baramuk lehajtott fejjel lépett be a sátorba, a függönyön túlról a gyülekező sereg zajai szűrődtek be. - Ilyenkor csak annyi a dolgunk, hogy úgy nézzünk a nehézségek elé, hogy leszármazottainknak ne kelljen szégyenkezni miattunk.
Dénes gondterhelt arcán mosoly futott át, nehézkesen, halk nyögéssel felegyenesedett. Az öreg Baramuk, aki mindig mindenre tudja a megoldást. Ki tudja, hol tartana most nélküle? Kezét nyújtotta a kun felé, és az elfogadta, a két barát kezet szorított. Fontos pillanat volt ez, az utolsó alkalom, hogy megerősíthették egymás hitét. Emlékeztették egymást arra, hogy szeretteikért, otthon hagyott asszonyaikért, gyermekeikért küzdenek.
Üdvrivalgás fogadta őket, amikor Dénes lendületes léptekkel kilépett a sátorból. A síkon elterülő sátorrengetegben itt-ott tábortüzek égtek, harcosok, közrendűek és nemesek ültek egymás mellett, beszélgetve, némelyikük arcán félelem, másokén indulat. Főztek, ettek, fegyvereiket élezték. A kovácsok tüzei felől az üllők és kalapácsok hangja hallatszott. Egyre többen jöttek. Százával érkeztek a hegyekben tanyázó erdőlakók, csapzott hajú, nagydarab férfiak valamennyien. Sokan közülük mezítláb jártak, ócska bőrökbe öltöztek, fegyverként hatalmas favágó fejszéket, élesre fent pofájú baltákat hoztak. A teuton lovag egymaga százhúsz talpast hozott - kaszára, kapára kapott parasztok, akik felvették a keresztet -, a kíséretéhez tartozó tucatnyi páncélos lovag mellett. Ezek vaslemezekkel megerősített páncélt, nehéz kopját, buzogányt viseltek, lovaik óriási bestiák, rengett alattuk a föld. Balog Kornél királyi vértesekkel tért vissza, amott a dombon húsz lándzsás közeledett, némelyiküknek drága sodronyingre is jutott. A távolban jóféle lovasok nyargalásztak, s időről időre nyilakat eregettek a felállított szalmabálákba. A sátrak közt papok jártak, a Mindenható áldását kérték azokra, akik igényt tartottak rá. Ezer-ezerötszáz ember, és még mindig szállingóztak, bár egyre kisebb csoportokban. Az Úr segedelmével, mire eljön az idő, meglesznek akár kétezren is.
És ha Dénes a közeledő hordára gondolt, nagyon remélte, hogy Isten velük van.
* * *
- Elérték a Vereckei-hágót! - zihálta a felderítő. - Felaprítják a fatörzseket. Több ezer fejszést hajtanak maguk előtt, szinte le sem lassulnak, hiába az akadályok.
A nemesek egy kisebb hegy tetején gyűltek össze, melyről jól be lehetett látni az alant elterülő tájat. A legtöbben bőrpáncélt viseltek, netán sodronyinget, tollforgót és díszes övet. Apródok lesték parancsaikat. A reggeli köd, és a szemerkélő eső eltakarta a kiszemelt csatamező nagyobbik részét, de a hangok magukért beszéltek. Eddig csak a füst szagát lehetett érezni, a sötét sereg útját ugyanis lángoló tanyák, feldúlt falvak, tönkretett életek mutatták. Hamar megérkeztek. Jöttüket csapatosan vonuló madarak, menekülő állatok jelezték előre.
Szerencsésnek mondhatták magukat, hiszen időben érkeztek, volt idejük alaposan felkészülni. Csak Baramuk fejezte ki aggodalmát suttogva afelett, hogy az ellenség meg sem próbál kitérni. Lehet, hogy ostobák, de nem valószínű, hiszen ha a menekülteknek hinni lehet, meghódították a kelet valamennyi birodalmát. A kun jól láthatóan ideges volt, de eszébe sem jutott meghátrálni.
- Még, hogy tavasz. - köpött ki Csadony grófja, akinek a környéken voltak kiterjedt birtokai. - Már megint esik, a fene vinné el.
- Lehetnek legalább ötezren - vakarta az állát a forradásos képű teuton. Vaskos nyakával, bika termetével dúvadra emlékeztetett. - Ez lehet a fősereg.
A magyarok legfeljebb háromezren.
A hegy tövében egy domonkos apátság állt, s a barátok most szorgosan hordták a bort az embereknek, a vizet az állatoknak. A legtöbben közemberek voltak, még a házat sem birtokolták, amiben laktak. Fegyvereiket kikezdte a rozsda, ha egyáltalán volt nekik. Sokuk a földeken is használatos szerszámokból készített hevenyészett fegyvert, melyek bár vágtak, mint a borotva, mégsem vehették fel a versenyt az edzett acéllal. Az apátság előtt sorakoztak fel, a lehető legnagyobb tömegben, egymás közelségéből merítve bátorságot. Az ő élükre léptetett Dénes a kun nyargalókkal. Hozzájuk csatlakozott Hermány Ákos kicsiny csapata is. Éppen most értek vissza valahonnan, a fejük búbjáig sárosan. Az emberek eldobálták szerszámaikat, s viaszos vásznakból egyszerű, de igénytelen íjakat készítettek elő. Baramuk sóvárogva figyelte őket, az ilyen időjárás az ő íjaiknak nem tett jót, a nedvességtől kilazult a húr, engedett az enyv. Ezek az egyszerű alkalmatosságok azonban állták a próbát, bár való igaz, egy bőrvértes katonában aligha tettek volna kárt. A pap kétélű germán bárdot ragadott, lelkesítő imába kezdett. A jobbszárnyat Balog Kornél vértesei, a hangosan kántáló keresztesek és az utolsó pillanatban érkező bolgár zsoldosok alkották, bal oldalon pedig a nemesi könnyűlovasság kapott helyet. A német nehézlovassága a hegy árnyékában várakozott, távol a fürkész tekintetektől. A döntő pillanatra tartogatták őket, hiszen ha egy rohamot elvétettek, nem volt több lehetőségük. A sztyeppék lovas portyázói tanították meg a nyugati népeknek ezt a leckét, és a magyarok alaposan megjegyezték.
A démonok a hágó felől sorakoztak fel. Szabályosan, elöl a kardokkal, lándzsákkal, bárdokkal felszerelt gyalogság, mögöttük és kétoldalt a hosszú lándzsával, visszacsapó íjakkal büszkélkedő lovasság. Hatalmas sereg volt, vonyító, sikoltozó démoni horda, sárral és mésszel kent arcok, még a lovak is bőrpáncélt viseltek. Velük szemben a legtöbb magyar védőfelszerelésként jó, ha egy kemény, cserzett bőrből készült inget magáénak mondhatott.
Amint a ködfüggönyt szétoszlatta az eső, a magyarok megpillanthatták az ellenük felsorakozott démonok irdatlan tömegét. Bármily bátrak voltak is, attól, amit láttak, sokuknak inukba szállt a bátorságuk. Vértől csöpögő, még vonagló, eleven hadijelvények, lenyúzott emberi bőrök, lándzsavégre tűzött fejek, sikolyra torzult arccal. Az élen vadak bőrébe bújt varázslók, láncra vert, zokogva kúszó-mászó rabszolgák, anyaszült meztelen nők és gyermekek. Üstdobok puffogása, szurkos fáklyák lobogása, a hajnal fényénél közelítő éjszaka. A sátán eljött a magyarok földjére.
Nem azt a hatást érték el, amit vártak. Az emberek néma csendben figyelték a rabláncra fűzött szerencsétleneket. Anyák és lányaik, apák és fiaik. Öregek, fiatalok. Magyarok, valamennyien. A kezek megszorultak a fegyverek markolatán, a rémületet düh váltotta fel. Tomboló harag lobbant, a lovak idegesen táncoltak, háromezer torokból harsant csatakiáltás, s akik hallották, úgy mondják, beleremegtek a hegyek. Odaát, a sötét varázslók fröcsögve szórták igéiket, meglendültek a csörgős botok, hátrarángatták a félholtra vált páriákat, és vezéreik ösztökélésre rohamra indult a horda.
A magyar arcvonalon lándzsák, pajzsok emelkedtek fel, szorosabbra zártak a sorok. Hermány Ákos földre dobta fegyverét, és szálfaegyenes tartással, lassú léptekkel elindult az ellenség felé. Sokan követték volna, ám emberi mindenütt visszatartották a forrófejűeket. Szemből egyre közeledtek a vadak, kétoldalt megindult a lovasságuk is, fújtató, roppant hátasaik dübörgő lépteitől félelem kúszott az emberek szívébe. A pap pedig, aki egykor keresztény társai vérét ontotta a velencei háborúban, leakasztotta nyakából súlyos fakeresztjét, a feje fölé tartotta, és mennydörgő átkot olvasott a sátán fattyaira. A legtöbben lehunyták szemüket, az ellenség lépései felgyorsultak, a lovasok az élre törtek. Az eső még jobban rákezdett, egy pillanatra minden lelassult, a pillanat mintha jégbe dermedt volna...
Alig húsz lépésnyire, Hermány Ákos előtt Isten parancsára kitátotta torkát a föld mélye. Hasadékok nyíltak itt is, ott is, néhol hármasával, négyesével nyelve el az embereket. A lovasok nem tudtak megállni, a sorok felbomlottak, amint a szörnyetegek sorra a mélybe zuhantak, ahol kihegyezett karók, némely esetben pedig bokán felül érő, kátrányszagú, olajos folyadék várt rájuk. A sorok pillanatok alatt felbomlottak, a roham megtört. A Szent Kereszt szolgája tüzet ordított a haldoklók sikolyaitól hangos harcmezőre. Az üstökben előkészített parázsból naftával kezelt nyilakra kúszott fel a tűz, s a következő percekben ötven lángoló nyílvessző szelte át a levegőeget, újra és újra, hogy utat találjon a kátrányvermekbe. A föld lángokat okádott, amint a gyújtónyilak az ökrös szekereken hozott hordók tartalmával találkoztak, és ezt a tüzet nem oltotta víz. A teremtett világon kevesen ismerték a görögtűz titkát, Hermány Ákos viszont közéjük tartozott.
Dénes magasba emelte kardját, és vad rohamra vezényelte embereit. A megbeszéltek szerint balra húztak, hogy az ő helyüket átvehessék a jobb szárnyról meginduló vértesek. A nemesek nagy ívben kerülték a csatateret, és a vermek felé szorították mindazokat, akik igyekeztek kikerülni azokat. Hiába volt hát a páncél, a sötét mágia. A dühtől megrészegült magyarok hosszú lándzsáikkal, kaszáikkal döfködték le a mélyben kapálózó haldoklókat, vagy taszították a gödrökbe a szétszóródott, megrémült ellenséget. Az esővíz vértől vöröslött, s amint az első szörnymaszk a fűre hullt, már nem volt mitől félni.
Emberek. Ezek csak emberek!
A magyarok még nagyobb lendülettel vetették magukat a csatába, akkor és ott maga a sátán sem állhatott volna meg velük szemben. Balról megérkeztek a nemesek, és összecsaptak a fekete vértes lovassággal. A fokosok áttörték a lakkozott sisakokat, hamar véres küzdelem bontakozott ki. Az ellenség jobb oldalra, az egyetlen lehetséges irányba próbált hátrálni, hogy rendezhesse sorait. Derekasan küzdöttek, a magyaroknak minden lépésért keményen meg kellett küzdeniük. Balog Kornél roppant pajzsával taglózta le ellenfeleit, akik balga módon rátámadtak, két ember magas lándzsája koromtól feketéllett. A lángok rőt ragyogásában tombolt a harc.
És ekkor megérkeztek Ménrót óriásai. A hegy takarásából törtettek előre, vasba öltöztetett csataméneken, egyenesen a hátráló szörnyetegek hátába. Egyre gyorsabb tempót diktáltak, a pocsolyákból a lovak szügyéig fröcsögött a víz. Úgy csapódtak az ellenség közé, mintha maga a hegy dühödött volna be. Heinrich és lovagjai megadták a kegyelemdöfést. Sebezhetetlenek voltak, istenek a halandók között. Összetört, megcsonkított testeket hagytak maguk után, lendületük nem tört meg, semmi sem volt, mi ellenállhatott volna nekik. Páncéljuk felfogta a kardok csapásait, a lándzsák döféseit. Zord sisakjaik alól csak szemük villogott, akárha gólemek volnának, akik nem éreznek sem fájdalmat, sem szánalmat, sem semmi mást. A gyűrű csaknem bezárult az ellenség körül. Füst szállt az ég felé, kormos, kíntól terhes füst, a démonemberek holttesteinek füstje.
Dénes visszafogta hátasát, körülötte a vérmocskos kunok ugyan így tettek. A forgatag továbbgördült, nem hagytak esélyt az ellenségnek. Baramuk elégedett biccentéssel fordult hátra, a lángoló katlanok felé. Izzadt a hőségtől, az eső füsttől feketén hullt az arcára. El sem hitték, hogy megtörték a jóslatot. Ellene szegültek az árnyaknak, és megálljt parancsoltak nekik.
- Isten velünk van, előre! - a teuton bömbölésére egyként válaszolt a magyar sereg, és a vérmocskos mezőn a menekülő démonok üldözésére indult a turul népe.
Lemészárolni mindenkit.
* * *
A Nap lassan előbukkant a hasas esőfelhők mögül, sárgás fényével bearanyozva a környező fenyvesek sötét lobtakaróját. A hágót övező csúcsok körül madarak köröztek, a távolból sötét füstfellegek emelkedtek az ég felé. A völgy keleti szélén, ahol az egyetlen járható út az orosz sztyeppék felé vezetett, csaknem ezer férfi várakozott bőrpáncélba bújtatott lovakon. Kardjaik, buzogányaik és pajzsaik víztől csillogtak, az eső ellen viasszal lekent köpenyekkel védekeztek.
Audzsam, a sereg parancsnoka fekete lován ült az első sorban. Groteszk szörnyeteget formázó sisakjáról víz csorgott, a díszként viselt lófarkas hadi jelvény csatakosan tapadt a hátára. A délelőtt múlásával az eső alábbhagyni látszott, és ez azt jelentette, hogy hamarosan probléma nélkül előkészíthetik az íjakat. Az időjárás ilyetén változása jó ómen, de a várakozás okozta feszültség ettől még megmaradt.
Sok minden függött attól, hogy az ellenség - veszedelmes nép, a magyarok - besétálnak-e a kelepcébe. Az előhaddal küldött rabszolgák mostanra már valószínűleg eszüket vesztve menekülnek, ő maga pedig megízlelheti a győzelem ízét, s vele megkapja áhított jutalmát, melyet maga a nagy kán ígért oda neki. Audzsam egész életében hadakozott, és roppant területeket foglalt el, mindezt a kán dicsőségéért. Odahaza, a távoli Szamarkandban egy senki volt, egy jelentéktelen katonacsalád sarja. Egy elhajított kő megsebezte, miközben birkát lopott, és emiatt bal szemére megvakult, úgyhogy törökül Tek Gözlünek nevezték, vagyis Félszeműnek. A lopás miatt feleségével együtt száműzték otthonából. Túléltek egy zord telet, sokszor lopniuk kellett, akár a hegyi rablóknak. Végül persze elfogták, és ismeretlen vidékre hurcolták őket. Audzsam a hosszú hetekig tartó, viszontagságos menetelés végén sikeresen ellopott egy törött nyílvesszőt, és megnyomorította őrét. Elmenekült, miközben fogva tartói mulattak. Felesége azonban a táborban maradt, ezért Audzsam a közelben tanyázó türk rablókhoz fordult segítségért. Velük együtt tért vissza, és egy véres rajtaütésben lemészárolta ellenségeit. Felesége azonban addigra már halott volt, gyilkosai a végsőkig gyötörték testét. Nem volt hová mennie, és nem volt miért léteznie. A haramiákkal maradt hát, akikkel alig fél évvel később beállt a nagy kán seregébe. Vérszomjának és eltökéltségének hála gyorsan emelkedett a ranglétrán, és ha ma, ezzel a csatával bizonyít, vérbe folytja a mitikus óriás, Ménrót leszármazottainak ellenállását, talán ő lehet az, aki elvezeti az Arany Hordát az ismert világ szívébe.
A távolból, a felszálló köd mögül reszketeg alakok bontakoztak ki. Három lovas közeledett, sebesen vágtatva a felázott erdőn át. Amikor a felderítő csapat közelebb ért, vezetőjük Audzsam felé fordította a lovát. A gyeplőt megrántva megállt rettegett vezére előtt.
- A magyarok közelednek, fényességes nagyúr! - lihegte a lovas, miközben fejet hajtott. - Valamennyien.
- A veszteségek? - Audzsam hangja fojtottan tört elő a zárt csontmaszk alól, mire a felderítő idegesen összerándult.
- Csaknem az egész előőrs, nagyuram. A kereszt mágiája óvja őket, a varázslóik szavára megnyílik a föld, az óriásokat nem fogja sem kard, sem lándzsa...
Audzsam lova kiugratott a sorból, keze megszorult széles pengéjű, ívelt kardján. Felhorgadt benne a harag, s legszívesebben az égre kiáltotta volna dühét. De most, amikor ezernyi szörnysisakos harcosa figyelte, nem engedhette meg magának, hogy elveszítse a fejét. Túl nagy volt a tét.
- A Kereszt semmi! - bömbölte, kivonva és magasba lendítve fegyverét. Ezrek követték, az acél sikoltása messzire szállt. - A Kereszt semmi, ne féljétek hát az istenét sem! Itt vagytok ti, tőletek rettegjenek! Mire lemegy a nap, a nagy kán ellenségeinek vérétől vöröslik majd ez a hágó!
Vad csatakiáltás, robajló dübörgés kélt, amint a korommal és olajjal feketére festett páncélba bújt harcosok a pajzsaikhoz csapkodták fegyvereik nyelét. Az erdőből madarak rebbentek fel rémülten, az arcvonal egész hosszában robajlott a föld a paták alatt, ahogy a sereg felsorakozott, hadrendbe állt. Audzsam kardját lengetve táncoltatta lovát az élen, tombolásában valóban inkább pokolbéli démonnak, mintsem embernek tűnt. Tudta jól, itt ma százak térnek meg teremtőjükhöz, véres lesz a föld, és eljönnek a farkasok.
Egy pár percig nem lehetett mást hallani, csak a lovak ideges toporgását, a szitáló esőt és a távoli kiáltásokat. Azután nyugat felől egyre több és több megtépázott lovas tűnt elő. Itt-ott botladozva rohanó orosz talpasok igyekeztek minél távolabb kerülni a veszedelmes ellenségtől. A gerincen, a felaprított fatörzsek mögött felbukkantak az üldöző magyar sereg első sorai. Megállás nélkül vágtattak tovább, kíméletlenül kaszabolva mindazokat, akiket elértek. Lovaik vasalt patái könnyedén letaposták az eléjük kerülő szerencsétleneket, látszólag senkinek nem volt menekvés.
Az előhad mögött jött a fősereg, a lovas bandériumok, majd Ménrót méltó örökösei, a vértől iszamós páncélba öltözött lovagok, vezérük mellén a szentföldi háborúk óta elhíresült fekete kereszttel. A magyarok eltávolodtak ugyan őseiktől, de az óriás ereje tovább élt bennük. És ez az erő megmutatta magát abban a hadban, amellyel a kán dicsőségre szomjazó harcosai szembenéztek.
Audzsam megvárta, amíg a lovasok mögött feltűnnek a lemaradozó gyalogosok, az élen haladók pedig megtorpannak, és észreveszik a várakozó mongol lovasságot. Intésére bíborvörös zászló lendült a magasba, melyre pár pillanattal később a fák közül érkezett a válasz. Egyszerre búgó hangú nomád kürtök harsogása töltötte be a hágót. A fenyők árnyékából több ezer mongol harcos tört elő, az északi oldalon. Lándzsával, buzogánnyal és íjjal ellátott gyalogság, kopjával meg csatabárddal felfegyverzett nehézlovasság, és persze tűz, fáklyák mindenütt, a sötét rengetegben. A déli oldalon sebtében felsorakozott az eddig menekülést színlelő könnyűlovasság, a biztosabb kezű nyargalók már el is eresztették első nyilaikat.
A magyarok besétáltak a kelepcébe.
A kán serege rohamra indult. Acélhegyű nyilak előzték meg őket, a nehéz reflexíjak egyaránt átütöttek páncélt, húst, csontot, embert és állatot. Nyomukban érkeztek a vaskos bőrpáncélba bújt lovasok, a paták földgöröngyöket téptek ki a földből, melyet máris vörösre festett a vér. A nyugati oldalra ekkor zúdultak rá a mindeddig rejtőző fejszések, a meghódoltatott csatlós népek fiai. Martalék voltak ugyan, de a szerepre tökéletesen beváltak: bezárták a csapdát. Miközben a nehézlovasság irtózatos robajjal csapódott a magyar vitézek közé, a nyargalók kiéhezett farkasokként martak a hátsó sorokba. A megzavarodott tömegben egy kövér, barna csuhás pap magasba emelt fakereszttel szólította istenét, a következő pillanatban horgas hegyű nyílvessző zúzta szét a koponyáját. Ezer torokból tört elő a kiáltás:
- A Kereszt semmi!
Audzsam vicsorgó maszkja vöröslött ellenségei kiontott vérétől, lova veszettül zihált, de ő mégis tovább hajtotta. Kardjával jobbra-balra vágott, nyomában bíborszínt öltött a világ. Combjából magyar nyíl állt ki, de ő mit sem törődött vele; a becsapódás erejét javarészt felfogta a sodronyból vert vért, a kín pedig múló kellemetlenség csupán. Körülötte mindenütt tombolt a harc, egymásba akaszkodó harcosok, a magyarok szemében páni félelem, az igaz harcosok ajkán vad vicsor.
Heinrich, a lovagok vezére szent strófákat énekelt, közben ádázul forgatta roppant fegyverét. Széles, íves mozdulatokkal lengette láncos buzogányát, szétzúzva az ördögi maszkokat, s vele a koponyát. Lovát rég elvesztette már, pajzsát szorosan maga elé tartotta, szarvdíszes sisakjában valóban óriásnak tűnt. Pedig maga is csak ember volt, semmi több. Oldalába végül lándzsa mart, vállát széles pofájú szekerce sebezte fel, nem állhatta soká a mindenünnen előrajzó gyalogság rohamát. Halála után sisakos feje lándzsahegyre került, vérmocskos hadijelvényként emelkedett a küzdő felek fölé. A magyarok ellenállása ennek láttán végleg felbomlott, már kísérletet sem tettek, hogy áttörjenek az egyre szorosabbá váló gyűrűn. Csak egy maroknyi lovas jutott ki élve, nyugat felé menekültek a csatazajtól hangos határvidéken. Amikor a magyarokat körbezáró gyűrű pereme felől megérkeztek az első levágott fejek, a csata lelassult. A mongol harcosok ördögi módon még élő ellenségeik közé hajították az elesett társaikból metszett trófeákat. A kimerült harcosok könnyes szemmel, csendesen leeresztették fegyvereiket.
Audzsam leszállt lováról, és a feltúrt földbe döfte fegyverét. Megvárta, amíg elmúlik a keze remegése, majd darabos mozdulatokkal kicsatolta sisakja állszíját. A törött szörnymaszk a földre hullt. Rövidre nyírt, ősz haj. Az üres szemgödör körül durva, torz forradás. A vén tatár ráncos bőrén gyér szakáll, vértől vöröslött az is. Egy suhanc kardcsapása szerencsésnek bizonyult, átjutott a védelmén, és csak a maszk mentette meg az életét. Figyelmetlenségét két foga is bánta, de nem törődött vele. Voltak, akik sokkal több mindent vesztettek. Nyelvével kitapogatta fogának csonkjait, majd bőséges vércsomót köpött. Győzelmet aratott. Csak ez számít.
A Nap már magasan járt, mire mindenütt elült a csatazaj, a szél újabb felhőket hozott a puszták felől. Lassú eső mosta a sok száz holttestet. A magasból varjak károgása hallatszott, gyülekeztek a dögevők. A harcosok örömujjongásban törtek ki. A kán hadura végignézett a pusztításon, és elégedetten bólintott. Batu elégedett lesz. Már biztosan nagyon várja a híreket a hágó túlfelén felütött táborban. Bizonytalan léptekkel a tisztjeihez indult, az az átkozott nyílvessző mélyebb sebet ejtett, mint gondolta. Megállt egy pillanatra, hogy ellenőrizze a sérülést, de mintha valami mozdult volna nem sokkal odébb, a fák között. Esküdni mert volna rá, hogy a szeme sarkából úgy látta, a fák között ott ólálkodtak az első, emberhúsra éhes farkasok.
* * *
Ahogy az ellenség rohamra indult, az első sorok felé törtető lovagok mennydörgő ordítozásban törtek ki. A démoni harcosok sorfalán keresztül akartak utat vágni maguknak, és az egész sereg rendületlenül követte őket, valamint Isten bajnokát.
- Ha büntet az Úr, legelébb őrülettel sújt. - Baramuk mormogása alig volt hallható, mégis éppen elég ember fülébe eljutott. A kunok megtorpantak, lemaradoztak, és így tett Dénes is. András háborúi óta tudta, hogy jobban teszi, ha hallgat a veterán megérzéseire.
A lovasok első sora, szorosan közrefogva a lovagokat, megrohanta a szemből meginduló harcosokat. Közvetlenül az összecsapás előtti pillanatban az északi hegyoldalról nyílzápor söpört végig rajtuk, tucatnyi lovast rántva a halálba. Egy nehéz kopja egyenesen Heinrich lovának fejébe fúródott, tojáshéjként repesztette szét a páncélt és az állat koponyáját. Az emberek mindenütt felbömböltek, a lovagot elnyelte a forgatag, az összeroskadó hátas körül irtózatos kavarodás támadt. Halálsikolyok, lovak nyerítése, acél csikorgása acélon, nyílvesszők süvítése. A magyar könnyűlovasság sorfala meghajlott, próbált beférkőzni a szemből érkező ellenség mögé, de az észak felől érkező roham hevessége pillanatokon belül megtörte. A lemaradozókra a lovas íjászok eregették a nyilaikat sűrű fellegekben. A nehéz nyílvesszők könnyedén átütötték még a pajzsokat is. A rohamozó magyarok első sora összeomlott, a menekülők között véres ösvényt vágva előretörtek a szörnymaszkos hódítók.
Dénes nyugtalanul nyugat felé tekintett, ahol a fák közül gyalogosok egész sora rajzott ki. A nádor elsápadt, Baramuk nevét kiáltotta. A kunok éppen rohamra indultak volna az ellenség könnyűlovassága ellen, amikor a hátukban az orosz fejszések elállták az útjukat. A figyelmeztetés futótűzként terjedt, végre az egész magyar sereg ráébredt, hogy csapdába került.
Máris késő volt a visszavonuláshoz, de még maradt egy kiút.
- Pokolra a démonfajzatokkal, át kell törnünk rajtuk!
Dénes megeresztett kantárszárral ugratott nyugat felé, a nyargalókkal a nyomában. Ugyanebben a pillanatban csapott le az utolsó nyílzápor, s utána az ellenség talpasai is támadásba lendültek. Vad népek, varégok, oroszok, pusztai nomádok, a kelet minden rabigába hajtott nemzete - választása nem lévén - a magyarok ellen indult. A sort lóról leszállt démonok zárták, az égre vonítottak, és eregették lángoló szurokba mártott nyilaikat.
Dénes a kunok előtt járva összecsapott az első talpasokkal. Egy lándzsa döfését hárította a pajzsával, a testvére kardja szegycsontig hasított egy hosszú szakállú oroszt. Azután megérkeztek a nyargalók, rohamukat pusztai szokás szerint egy gyors nyílzápor előzte meg. Utána pedig előkerültek a szablyák és fokosok, tépték, marcangolták az ellenség húsát.
Csodára mégsem voltak képesek. Errefelé már a saját korábbi csapdáik törmeléke lassította lovaikat, a gyalogság lassan előnyre tett szert. Már három nyargaló végezte a súlyos fejszecsapások alatt, a kitörési kísérlet lassan hamvába holt. Baramuk görbe szablyával forgolódott, kancája fürgén manőverezett a felaprított fatörzsek között. Fellökött egy túl közel merészkedő, kopott prémekbe burkolózó harcost. Hallotta, amint a bordák engednek a paták súlyának, de még csak nem is lassított. Jobbra vágott, egy elbizakodott lándzsás feje az esőtől csúszós fűbe hullt, vérpermet szállt, ő pedig máris újabb ellenfelet keresett magának. Ismerte a háborút, elfogadta és magáévá tette minden veszélyével egyetemben. Születése óta a puszta nevelte, ahol a férfi nem csupán családfő, de vadász, harcos is. Érezte a fájdalmat, ami sebesült oldalából áradt, mégis legyűrte. Tudta, hogy elrepedt a bal karja, de csak összeszorította a száját, és tovább szorította a gyeplőt. Mert nem szabad feladni, ez az élet legfőbb törvénye.
Amikor a csapatukat beérték az első menekülők, Baramuk már tudta, hogy nem juthatnak ki. Körbefordult, felmérte a veszteségeket, és keserűen bólintott. Túl sok. Túlontúl sok. Gyorsabb tempóra ösztökélte hátasát, előretört, majd magához intette két ifjú lovasát. Mindkettő inas, sokra hivatott férfiú volt, nemzetségük legjobbjai.
- Csakan, Sólyos! Készüljetek, át fogtok törni. Meg ne merjetek állni, vágtassatok, ahogy csak bírtok! - a két kun zavarodott tekintetével mit sem törődve jelzett a többi lovasnak, akik villámgyors manőverrel körülfogták Dénest. A nádor fáradtan engedte le a kicsorbult damaszkuszi pengét. Felcsapta a sisakrostélyát, és értetlen pillantást vetett rá, de a következő pillanatban a kun vezér vércsére emlékeztető vijjogással az élre tört, a többi menekülő által meggyengített sorfal felé vezette embereit.
Az egyik percben még jobbról és balról fel-felbukkanó ellenség, mire a kunok legyező szerűen szétszóródtak, a következőben sebesen suhanó táj, elmaradó csatazaj. Dénes először fel sem fogta, hogy átjutottak. Jó pár szívdobbanással később vette csak észre, hogy a két ifjú fogja közre, de rajtuk kívül senki más. Tiltakozva rántotta meg a kantárszárat, a két kun azonban már tudta, mi a dolga. Kiragadták kezéből a zablát, és szinte lassítás nélkül magukkal ragadták vezérüket el innen, el a mészárlástól.
Baramuk bólintott. Lovasaival lefoglalta a megállításukra érkező lándzsásokat, és egyetlen ember élete árán kimenekítette Dénest a halál karmaiból. Merész manőver volt, az ellenség hamar bekerítette őket, de már mindegy volt. A vágtató ifjakat ezek már nem érik utol, a hágó felől érkező lovasoknak pedig akad elég dolga, erről gondoskodni fog. A túlélők - alig hat kun vitéz - szoros körbe álltak, mosolyogva néztek a halál szemébe. Baramuk ölébe fektette kardját, és előszedte tegzéből az íjat, mely oly sok év óta szolgálta hűen. A mellette sorakozó nyargalók egyike nyílvesszőt nyújtott át neki, ő egy biccentéssel mondott köszönetet. Szemét egy pillanatra sem vette le a közeledő szörnyetegekről. Látta a vezérüket, a törött maszkban, a lófarkas tollforgóval. Az élen vágtatott, legázolva élőt, s holtat egyaránt. Lova szeme vörösen izzott.
Vagy csupán a képzelete játszott vele?
Nem számít.
A pusztai szokással ellentétben hosszasan célzott, alaposan felmérve a távolságot, a démon sebességét. Végül eleresztette az ideget, a vashegyű nyílvessző elemi erővel kivágódott, és lapos szögben repült célja felé. Talán a vérveszteség, vagy a fáradtság tette, de hosszú idő óta először hibázott. A nyíl a démon combjába fúródott. Az éjszínű szörnyeteg megingott a nyeregben, pokolbéli paripája lelassult, csatlósai megelőzték, közre fogták. Baramuk a földre ejtette az íjat, szorosan megmarkolta kardját. Aztán az áradat teljes súlya a kun lovasságra zúdult, és összeroppantotta azt. A nagy kán pokolbéli lovasai legázolták tulajdon csatlósaikat is, hogy a dacos ellenséghez férjenek. Kardok és buzogányok zuhogtak. A kun nyargalók látszólag nem érezték sebeiket, az izzó fájdalmat. Csupán akkor rázkódtak meg, amikor egy-egy társuk végleg alábukott. Pengéik ádázul villogtak, borzalmas sarcot szedtek minden elesett bajtársuk után. Végezetül Baramuk, a Csontok Szolgálójának gyermeke széttárta karjait, és arcán hamiskás mosollyal átadta magát az örvénylő sötétségnek.
Odafent, a nyugati gerincen három lovas vágtatott. Mielőtt eltűntek volna a fák takarásában, egyikük lassított, megfordult a nyeregben, és hosszan tekintett visszafelé.
Néma könnyeket hullajtott az elesettekért.
* * *
Tomaj Dénes, sebesüléseivel mit sem törődve, maga vitte meg a hírt Pestre, egyenesen IV. Béla királynak. Ekkor értesült róla, hogy alig néhány napja, lázadó nemesek kezétől életét vesztette a kun nemzetségek kánja. A lovas törzsek kivonultak az országból, feldúlva a nyugati vármegyéket.
Egy fej a porba hullt.
A király ennek ellenére kivonta kardját, hadba szólította a nemeseket. A véres kard nyomán szép számmal jöttek, szerte a vármegyékből: nemesek, vitézek és parasztok egyaránt, igaz magyarok valamennyien. Mégis túl kevesen voltak.
Árulás ütötte fel a fejét.
A magyar seregek elkeseredett ellentámadást indítottak, de végül bármily hősiesen küzdöttek, muhinál döntő vereséget szenvedtek. Tomaj Dénessel az ellenség nyilai végeztek, midőn ura nevében rohamot vezényelt a démoni horda ellen. Mielőtt azonban az Úr magához szólította volna, kardja átjárta egy vérszomjas, törött szörnymaszkot viselő bestia szívét, megannyi igaz magyar gyilkosáét. Béla királyt egy csapat eltökélt vitéz menekítette ki a vérzivatarból, akikkel szélsebesen északi irányba menekült. Az osztrák herceg azonban az ígért segítség helyett fogságba ejtette a királyt, és egy pár évvel azelőtti békeszerződés ürügyén kizsarolt tőle három, az osztrák határ mellett fekvő megyét. Béla és a családja végül az Adriai-tenger partján fekvő Trau várában talált menedékre, kevéske kíséretével ott sáncolta el magát.
Egy zord hegyek mögött rejtező sós tó partján.
Az uralkodó továbbra is próbált segítséget szerezni a pápától, a francia királytól és a német-római császártól, de nem járt sikerrel. A keresztény isten ezúttal tényleg cserben hagyta a turulmadár népét. Mire véget ért a nyár, a Dunától északra és keletre lévő országrész a támadók - a bizánci historikusok mongoloknak, a magyarok tatárnak nevezték őket - kezére került, csak néhány megerősített vár és erődítmény állt ellen. A muhi csata után pár nappal a mongolok elfoglalták az ország jelentős részét, hatalmas mészárlást rendezve. Később a hódítók a hidegre forduló évszak miatt átkelhettek a befagyott Dunán, és nekiláttak, hogy kézre kerítsék az uralkodót személyesen. Kádán, a démoni horda egyik alvezére bele is kezdett Trau falainak ostromába, ám egyszer sem voltak képesek áttörni az elcsigázott védők sáncait. A következő év tavaszán a mongol sereg váratlanul felkerekedett, és elvonult, egy romba döntött országot hagyva maga után. Egy romba döntött, megsarcolt, de nem legyőzött országot.
A visszatérő király nem hagyott időt a kesergésre. Sietve kibővíttette a német lovagok erősségeit a keleti végeken, majd maga is kővárakat építtetett. Birtokadományaival erre ösztönözte alattvalóit is. Kun tanácsadói ösztökélésére hamarosan visszahívta a nomád törzseket, s azok, feledve a viszályt, hamarosan megbékéltek, és visszatértek az országba. Ménrót népe, a turulmadár népe megkapta a második lehetőséget.
Az újrakezdés lehetőségét.
- VÉGE -