"Igen érdekes novellára bukkantál, kedves olvasóm. Ha horrorisztikus élményre vágysz, lapozz tovább, amennyiben viszont értékeled a fanyar humort is, vágj bele ennek a szösszenetnek az olvasásába. Érdekessége, hogy az egész helyzet valós - kis túlzással - és valóban nem akart jönni az ihlet. A bozontos vadember pedig, aki a túlsó asztalnál ülve az őrületbe kergetett - ki lenne más, mint George...?"
T.R.G.
Thomas R. Glendower
MARADANDÓ ALKOTÁS
avagy életkép egy kezdő íróval
Szóval megint itt vagyok. Tollam századszorra is egy üres papírlap felső szegélyére illesztem, azzal az elhatározással, hogy most bizony valami maradandót alkotok. Az eljövendő generációknak, meg ilyenek. Nem ez az első alkalom, hogy eddig eljutottam. Viszont, ha minden jól megy, ez már tényleg az az alkalom. Amikor tényleg maradandót alkotok. Egy asztallal arrébb szakállas, morózus ember ül, halovány füstfelhőbe burkolózva. Ő is hasonló terveket dédelgethet, és most – túl van némi feszültségoldó égetett szeszen – minden esélye meg van a sikerre.
De ne szaladjunk annyira előre. Tisztáznunk kell pár dolgot. Először is, egy hangulatos kocsmában vagyunk, félrehúzódva a hátsó traktus egyik asztalánál. Odakintről beszédfoszlányok és nevetés hangjai szűrődnek be; igyekszem kizárni a tudatomból, merthogy én most alkotok. Maradandót alkotok egy darab sörösüveg meghitt társaságában. És persze nem messze tőlem – és a sörösüvegtől – pöfékel a nagydarab, szakállas fickó. Elmélyülten mered az orra alatt lévő papirosra, ír, ír és ír. Odakint közben megérkezik pár kocsmai politikus, vitázni kezdenek valami el nem fogadott törvényről. Nagyot sóhajtva belekortyolok a sörbe – régi, ihletadó cimborám ő –, még mielőtt felmenne bennem a pumpa.
A nedű lehűti a testem, enyhül a kínzó fejfájásom is, nem hiába mondják az öregek, hogy kutyaharapást szőrivel. A tegnap estém kissé hosszúra nyúlt, de most már minden rendben. A tollam megkezdi útját a papíron, de előtte végighordozom a tekintetem a díszesen faragott bútorokon, az ablak túloldalán szállingózó hópelyheken. Igazán adhatnának némi ihletet.
Homlokráncolva gondolkozom – a lap még mindig nem akar telni –, hogy mi a fenéről írjak. Agyamban újabb és újabb képek pörögnek, minden akaraterőm ellenére is vissza-visszatér közéjük egy érzékien hűvös, karcsú alak: a sörösüveg. Megint iszom pár kortyot. A szakállas rám néz, és elégedett vigyorral mutatja felém a már teleírt oldalakat. Neki bezzeg megy. És én mit írjak?
Lelki szemeim előtt kirajzolódnak egy gigászi csatajelenet drámaian sokkoló képei, de ez ezerszer lelőtt dolog. Misztikus horror történet következik, sikongató, kebelsztár tini lányokkal, csakhogy szerintem nincs hozzá érzékem. Romantika, bűnügy, esetleg a kettő elegye a gyilkossá váló, elhagyott szeretőről. Elvetem ezt is, mondván, hogy a füstölgő pasas ennél biztosan jobban hoz össze.
Még sört! A pultos készségesen kihozza a következő kört, én leemelem a tálcáról, és nagyot kortyolok belőle. Szemem sarkából figyelem kedves írótársamat, aki halál nyugodtan karcolja tovább, rendületlenül a sorokat.
Tehát maradandót alkotunk az utókornak. Egy pár percig úgy vélem, nekiugrok egy erotikus novellának, aztán két sor után dühösen átsatírozom a szöveget. Erre a dagi felnéz, én legszívesebben nekiugranék, végül csak dühösen fintorogva elvetem ezt az ötletet is: jóval nagyobb nálam. Inkább mosolyogva biccentek felé, aztán meghúzom magam, meg persze kisvártatva az üveget is.
Még sört! Eléggé ellazultam már, a hóesés abbamaradt, kezd sötétedni is. Egyre többen ácsorognak a pultnál, a hangzavar idegesít; bezzeg a nagydarab melák oda se bagózik, a szemét vigyorával és jó adag ihletével együtt. Odakintről felfedez egy ismerős, kultúráltan behőbörög, hogy „Szevasz, ecsém! Önéletrajzot írol?”. Kissé elvörösödöm talán, de intek neki, a dagi elröhögi magát a szakálla mögött. Na, ez még nagyon kellett nekem. Lányos zavaromban egy húzásra kiiszom a maradékot az üvegből, majd megtépázott önbecsüléssel kezdek alkotni – újra.
Még sört! Az ismerős nem elégszik meg ennyivel, nyilván fejébe vette, hogy a sárba tiporja minden tekintélyemet. Bejön, és barátságosan hátba vereget, szórakoztatni próbál, miközben megkapom az újabb adagomat az egyik pincértől. Az a szemétláda meg csak füstöl, és ír tovább, mint valami gép. Nagy nehezen lerázom az ivócimborám, mondván, hogy fontos dolgom van. Nem nagyon hisz nekem, de hát segít meggyőzni egy ingyen fröccs, amit beígértem neki. A behemót tutira vihog magában, de még nem adom fel: hunyorogva bár, de írni kezdek. Hogy kijátsszam azt az aljas írót, találomra betűket kezdek firkálni a papírra, néhány obszcén rajzocskával tarkítva. A terv beválik, azt hiszi, írok. Látva meglepett pillantását, elégedett vigyort villantok feléje. Lelkemben viszont érzem, hogy egyre távolabb sodródom az ihletadó múzsáktól. Tán még a homlokom is gyöngyözik az erőlködéstől, annyira koncentrálok. Rájövök, hogy csurgatnom kell. A zsebembe tömöm a papírjaimat, és kimegyek. Időt nyertem.
Mire visszajövök, a biliárdterem felől hangzavar fogad, pár suttyó belevetette magát a játékba. Ennyit a hangulatról. A melák is most jön vissza, kezében kóla és körtepálinka. Kedvem lenni megkérdezni, hogy mire fel ez a nagy ihlettöltés, de persze megint nem szólok semmit. Iszom a sörömből, és írok pár bekezdést a budiról. Aztán kihúzom az egészet.
Még egy sör, és újult erővel vetem magam a sorok közé. A kölykök hangján kívül nem hallatszik más zavaró neszezés, a pultos fütyörészik nagy néha egy egyszerű dallamot; valami TV sorozat betétdalát. Élénkségem egyre fokozódik, mivel a konkurencia szemmel láthatóan bajban van. Kétségbeesetten pislog felém apró malacszemeivel, talán elszállt az ihlete. Buzgón iszom az üvegből, és majdnem ilyen lelkesen kezdek írni. A pasas szakálláról, a ruháiról és a kezében tartott tollról. Tekintetünk találkozik, most már nem vigyorog.
Hosszú-hosszú perceken át írunk csendesen, láthatóan ő is lassan halad. Jómagam ekkorra már egészen takaros esszét hozok össze az egyre halmozódó sörösüvegeimről. Kérek valami rágnivalót, hogy ne unatkozzam annyira. É persze még, még sört.
Teljesen besötétedik, mire megint kinézek az ablakon. A hangzavar majdhogynem elviselhetetlen, kisöpör az agyamból minden épkézláb ötletet. Egyre többen érkeznek a kocsmába, a zenegép ontja magából a mulatós nótákat, az alkotásom nem, de az üres üvegek halma szépen gyarapodott az elmúlt órák során. Ő csak ír, meg ír, én meg buzgón úgy teszek, mintha. Ezt diktálja a büszkeségem. Nem is tudom, mikor hagytam föl azzal, hogy tényleg írjak. Órák óta azért küzdök, hogy elhitessem vele, alkotok. Maradandót.
Megint ki kell mennem, a dagi fel sem néz rám, annyira dolgozik. Dülöngélve kimegyek a mosdóba, forog velem a világ rendesen. A tükör előtt mosakodva elgondolkozom azon, hogy kell-e hánynom, vagy sem. Nehezen bár, de leküzdöm a késztetést, és miután végeztem, visszatámolygok az asztalomhoz. Először fel sem tűnik, hogy kedvenc íróm már lelépett. A helyén gyűrött papírok, kiürült üvegek és poharak, füstölgő csikkek. A pincérek egyike átnyomakodik az időközben felhalmozódott tömegen, és elkezdi letakarítani az asztalát. Hirtelen ötlettől vezérelve odamegyek, és elcsaklizom a kéziratokat. Talán találok köztük valami használhatót. Egy újabb sör mellett átfutom az egészet, majd harsány nevetéssel az üres üvegek közé hajítom mindet. Az egész kóceráj engem figyel, amint vihogva szedem a sátorfámat, kimegyek a pulthoz, megölelgetem szesztestvéreimet. Kérek egy sört, belekarolok az egyik helybéli lányba, és belevetem magam az esti buliba. Már nem látom, ahogy valaki kíváncsian felveszi az író papírjait, és értetlenül mered egész napos munkájára: az össze-vissza firkált betűkre, az obszcén rajzocskákra és az esszének is beillő pálinka-tanulmányra. Én közben már részegen táncolok valahol a tömegben, és könnyedén elnapolom a feladatot, hogy írjak. Elhatároztam ugyanis, hogy a lányok egyikével ma éjszaka valami igazán maradandót alkotok.
- VÉGE -