"Fantasy novella, Gáspár András részére. Magát a történetet nem kell véresen komolyan venni, afféle bemutatót szerettem volna írni. Az egyetlen szereplő, akit magam kreáltam, Storri, a vanir kalandozó. A többiek a M.A.G.U.S.-kánon nagyjai, szereplésük semmi esetre sem hivatalos, csupán cameo-jellegű fellépés."
T. R. G.
Thomas R. Glendower tollából:
ERIONI TÖRTÉNET
M.A.G.U.S. novella
Imádom ezt a várost! A magas tornyok, az éjszakai fények!
Lirian vil Sineas
A tornyok sötét árnyékot vetnek, hölgyem,
és a fény sem jut el mindenhová.
Saulik, kalandozó
Gyűlölöm ezt a várost. Még, hogy a világ közepe! Inkább a világ pöcegödre, ha engem kérdezel. Nyirkos, párás és sötét útvesztő, a kéményekből felszálló, zsíros füst megüli az utcákat, hogy az esővízzel együtt folyjon végig a pofámon. Ne hidd el, amit a bárdok regélnek, valójában ez Erion. Tudom, mit beszélek, éveket töltöttem ott.
A nevem Storri, bár odahaza sosem hívtak így. Neveznek még hegyjárónak, hősnek, gyilkosnak és hitszegőnek, sőt, Eligor visszatérte előtt tituláltak még elfvadásznak is. Egyes címeket kiérdemeltem, egyeseket nem, hogy melyek ezek, az már más lapra tartozik. Annyit elmondhatok, hogy valóban megfordultam Ediomadban, és annak idején benne volt a kezem Kabur-Lah vörös lobogójának eltűnésében. Nem ok nélkül tettem, amit tettem; akkoriban már amúgy sem láttak szívesen Karr Khazad környékén. A mi fajtánk hosszú életű, és az emlékezetünk még hosszabbra nyúlik. Több telet láttam, mint te valaha is fogsz, de már a nagyapád idejében sem kockáztattam volna meg a hazatérést.
Aznap este megint a tavernában vedeltem az olcsó mézsört. A Tavernában, ha érted mire gondolok. Azt kétlem, hogy az öreg Torozon örült volna a látogatásomnak – a legutóbbi zászlóháború óta sokan járnak a nyomomban –, de ifjabb koromban megtettem pár szívességet a családjának. Így aztán az időszakos kölcsönökön túl alkalmasint menedékre is leltem nála. Mint rendesen, akkor is telt ház volt, jómagam ezt is fenemód rühelltem. Több tucatnyi sült bolond a világ minden sarkából, és mind rettegett hírű kalandozónak képzeli magát. A javuk persze annak rendje és módja szerint talál munkát, kihívást, de nagyon kis részük jön vissza dicsekedni, ha megbízójuk a Fal, vagy – ne adják az égiek – a Nekropolisz mélyére küldi őket. Nem tartom sokra a fajtájukat, elhiheted. Némelyik van olyan ostoba, és kikezd velem. Vakok az igazságra, a szemükben nem vagyok több, mint lekoszlott, kiöregedett vanir, kérges tenyerű hegyi tahó. Törpe, ahogy ők mondják. Miután eltöröm a karjukat, és a képükbe tolom azt a ragyás képemet, a legtöbbször megváltozik a véleményük. Ha mégsem, akkor nem vagyok rest, megmutatom nekik a vadászkésem élét, és az már több, mint elég.
Más a helyzet azokkal, akik az emelvényen kapnak helyet. Azoknál az asztaloknál, amelyek egyikébe valaki a Világ közepe feliratot véste. Na, ők az igazi kalandozók, ők tényleg legények a gáton. Velük már nem szívesen akaszkodnék össze. Ötven esztendeje még talán igen, ma már nem. Fiatalabb fejjel magam is közéjük akartam tartozni, de azóta okosabb lettem.
Idelent ugyanis könnyebb eltűnni. A nyilvánosságot, a hírnevet meghagyom másnak: annak a kyr fajzatnak, aki állítása szerint a nagy óceán túlsó feléről keveredett ide, az abbitmaszkos óriásnak, meg a többinek. Zsebeljék be a dicsőséget, én jól elvagyok itt. Nem szeretem a felhajtást.
Akkor éppen egy régi cimborámat vártam – a neve Iglat, tán már hallottál felőle –, de így három nappal a megbeszélt időpont után kezdtem beismerni, hogy lőttek az üzletnek Az az alidaxi emberszuka teljesen elvette az eszét. Persze, nem aggódtam túlságosan, az árumra szinte mindig akad vevő. Egyre nagyobb a kereslet a kahrei csecsebecsékre. A magam részéről ugyan jobban bízok a hideg acélban, vagy akár a puszta öklömben, egyeseknek egy kisebb vagyont érnek az efféle holmik. Mondjuk, megnézném, hogy az a lantpengető ficsúr, akitől ezt a szerszámgépíjat, vagy micsodát kölcsönvettem, mihez kezdene ezzel a csodaműszerrel az ereni vadonban, zivataros időben.
Emlékszem, úgy a hatodik korsó után kezdett idegesíteni az a rőt szőrű goblin odafent, az emelvényen. Az asztalon ugrált, a hátán keresztbe vetett rövidkardot csörgette, és valami oltári nagy hőstettéről ordibált. Jó sokan köré gyűltek, az asztaltársa meg, az a méregzöld köpönyeges elffajzat, a pipáját tömködte, meg kuncogott. Mit kuncogott, kacarászott! Ráadásul valahogy az az érzésem támadt, hogy az egész hőzöngés csak színjáték, és engem figyelnek. A kis vakarcs meg folyamatosan rikácsolt. Nem szeretem a fajtáját, azt hiszik, körülöttük forog a világ. Nem a goblinokkal van bajom, volt időm megtanulni, hogy ne adjak a külsőségekre. De az ilyenek, mint ez... Kicsit több szerencséje van az átlagnál, és máris helyet követel magának a kiemelkedettek között. Torozon helyében egy-két kiadós seggberúgás kiosztása után kipenderíteném, de nem vagyok Torozon.
Füstös este volt, egyre többen érkeztek. A goblin szónoklata láthatóan felcsigázta az embereket. Elképzeltem, hogy odalépek, egy jobb horoggal összezúzom az állkapcsát, lerántom az asztalról, és a földön összeismertetem a bakancsom talpával. Ez, persze csak képzelgés maradt. Nem féltem, azt azért nem. Öreg vagyok, nem magatehetetlen halott. Amíg a Fátyolnak ezen az oldalán leszek, nem hátrálok meg senki elől, de ő mégis csak az emelvényen kapott helyet. Ráadásul nem azért bujkáltam évekig, hogy most újra felhívjam magamra a figyelmet. Nyugalmat akartam, eleget fogócskáztam az agg Torof Oggi pribékjeivel. Legutóbb kis híján rajtavesztettem, Galodan Nadag majdnem megcsípett, amikor Ifinben jártam.
Benyakaltam a sörömet, vállamra vetettem a zsákomat - benne a kahrei masinával –, kurtán biccentettem a Torozon jóvoltából sarkamban lihegő őröknek, és kifelé indultam. Azt mondták, szívességből vigyáznak rám, amíg idebent vagyok. Őszintén szólva kétlem. Általában nem szorulok védelemre.
Mellbe vágott a csípős levegő, amikor kiléptem. Kikerültem két tántorgó részeget, hogy végre magamban lehessek a csillagos ég alatt. A távolból kutyaugatás hallatszott, a sikátorokban kóbor macskák motoztak, néhány ablak mögül halovány fény áradt. Mögülem a Taverna zajai hallatszottak. Erion, mint mondják, soha sem alszik igazán.
Odasétáltam a közeli kúthoz, hogy egy kis vizet húzzak magamnak. Megvallom, megártott a sör, és úgy éreztem, kicsit észhez kell térnem. Ekkor figyeltem fel a fickóra. Jobban mondva a lovára lettem figyelmes. Az alak ugyanis egy hófehér hátast vezetett kantárszáron. Nem értek a lovakhoz, nem is szeretem őket különösképp, ez azonban mégis felkeltette az érdeklődésem. Olyan büszkén, olyan fenségesen lépdelt, hogy a gazdáját először észre sem vettem. A páros megállt, úgy három lépésnyire tőlem. Magas, fekete hajú, borostás képű férfi. Szürke szemek, sötét köpeny. Felismertem, nem is tudom, hogy nem tűnt fel azonnal. A bárd volt az, a szomorú tekintetű kobzos, akitől a kahrei csodagépet szereztem. Kíváncsi lennék, hogy akadt a nyomomra. Egyenesen rám meredt, testtartása nem sok jót ígért. Amikor lecsatolta, és a lova nyergére lökte a köpenyét már tudtam, hogy egyhamar nem fogok ágyba kerülni. Az orrom alatt dünnyögve leengedtem a zsákomat a földre. Túl értékes ahhoz, hogy egy hirtelen mozdulattól összetörjön. A dalnok ugyan nem tűnt veszedelmes ellenfélnek, én magam eléggé hirtelen haragú, lobbanékony természet vagyok. Jobb az óvatosság, már ami az értéktárgyaimat illeti.
Térdig érő csizmát, lovaglónadrágot meg fehér inget viselt, lehelete párafelhőként gomolygott elő összeszorított ajkai közül. Szemerkélt az eső, biztosan fázott rendesen. Jobb kezének egyik ujján pecsétgyűrű, de olyan, aminek tán fél évig is enném az árát. Bátor ember volt, szent igaz. A fegyverövét is a nyeregre dobta.
Az ilyen önjelölt hősökkel teli van a padlás, az efféléket reggelire szoktam felfalni. A ruhám ugyan viseltes, de a byzonbőr olykor még a kardcsapást is megfogja. A késemet virtusból én is ledobtam, ennek ellenére közel sem voltam fegyvertelen. A bakancsom orrát jó ideje megvasaltattam, ediomadi utazásom, és a főhierarcha ajándéka óta pedig olykor harapni sem voltam rest. Hogy ez utóbbi átok, vagy áldás? Majd a tapasztalat eldönti. Figyelembe véve a súlyom, és a kesztyűmbe varrt ólomnehezékeket, a ficsúrnak három ütést jósoltam.
A következő pillanatban valami megvillant a kobzos jobbjában. Rámozdultam, de elkéstem. Bedőltem, akár egy kezdő, egy tacskó. A dalnok bal tenyere úgy csattant a torkomnak, akár egy faltörő kos. Még átvillant az agyamon, hogy hiba volt levágni a szakállamat. A beleszőtt gyűrűk talán felfogták volna az ütés erejét.
Aztán elakadt a lélegzetem, és minden elsötétült.
Arra eszméltem, hogy valaki egy vödör hideg vizet zúdít a nyakamba. Prüszkölve, harákolva tértem magamhoz, igyekeztem kipislogni a szememből a nedvességet. Köhögtem, piszkosul fájt a torkom. A késem után kotorásztam, de szerencsére még időben visszafogtam magam. A favödör koppanva a kövezetre hullt, a tavernában látott, vörös goblin egy szökkenéssel a kútkáván termett. Pillantásom a csomagom felé rebbent, azonnal tudtam, hogy a dalnok elvitte, ami az övé. Torokköszörülést hallottam, óvatosan megfordultam. A Taverna lépcsőjén a különös félelf ült. Köpenyét szorosan maga köré burkolta. Hosszú szárú pipát kotort elő valahonnan, és miközben tekintetével Erion párától és füsttől nehéz levegőjű utcáit fürkészte, foghegyről odavetette:
- Szerencsés vagy, bugris. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy letaglózta őket a legendás Tier Nan Gorduin, és ilyen hamar észhez tértek. Ne szólj semmit, inkább kelj fel, és szedd össze magad. A nevem Alyr. Mindent tudok rólad, és hidd el, Erion már semmi jót nem tartogat a számodra. Nekem viszont van egy ajánlatom.
VÉGE?