"Egyik személyes kedvencem következik, amely - bár felnőtteknek szánt írás - közel sem nevezhető félelmetesnek. Inkább pofátlanságig menően őszintének. Alapmotívumát egyfajta Charles Bukowski-életérzés adja, és úgy hiszem, ez az előnyére vált. Néha már-már komikusnak tetsző nyelvezete ellenére viszont igazán komoly mondanivalóval rendelkezik - legalábbis szándékaim szerint a tanulság fellelhető benne. Üljünk hát le a Maradandó alkotás kissé már megöregedett főszereplője mellé, és hagyjuk, hadd meséljen az útról, amely egyenesen a Pokolba visz..."
T.R.G.
Thomas R. Glendower
ÚTBAN A POKOL FELÉ
- Way to Hell -
Ha nem nézzük a mondat abszurditását, kijelenthetem, hogy szentül hiszek ebben: a vallás nem való semmire. Szar napom volt, ne kárhoztasson senki, meg aztán ittam is, nem is keveset. Amúgy sem akarok senkit sem meggyőzni az igazamról, abból már kiöregedtem. Így, közelebb az ötvenhez, már úgy gondolom, hogy a világ úgy szar, ahogy van. Nem fog ezen változtatni sem Jézus, sem Buddha. Nem Isten miatt van a rák, nem a végzet teremti a gyilkosságokat és nem a sors keze van a balesetekben sem. Mi, emberek tehetünk róla. Ja, komám, így van ez. Csak egy édesanyát mutass nekem, aki bizonyítja neked, hogy Isten kárpótolta, miután egy munkanélküli, lecsúszott narkós megerőszakolta, majd összeverte. Mármint a kilenc éves kislányát. Nálam a labda, haver, itt van a kutya elásva. Ebbe a feladatba beletörik a bicskád. Ha lenne Isten, miért büntetne így egy kisgyereket? Nálam itt bukik a műsorszám, függöny!
De, mint mondottam volt, teszek rá, te mit hiszel. Arra is, hogy elolvasod-e ezt az egészet. A végén úgy is az lesz, hogy bevágom az egészet az első kukába, szóval ne hidd azt, hogy ezt neked írtam. Nem, cimbora, csak magam miatt csinálom, úgyhogy pattanj is le a magas lóról. Erre nekem van szükségem. Tisztázni akarok néhány dolgot. Erre pedig nincs is jobb társaság egy jegyzetfüzetnél, tollnál és két üveg whiskynél. A helyszínt is alaposan megválasztottam. Egy templom tetején üldögélve figyelem a lassan elsötétülő eget, és a toronyóra fényénél kaparom ezeket a sorokat egy kockás spirálfüzetbe. Erre varrjál gombot, haver!
Mielőtt megkérdeznéd, nem a hely fennköltsége, vagy a jóisten vonzott ide, csupán a templom praktikussága: innen aztán tényleg letekinthetek a teremtett világra. A világra, amit a papok szerint egy nagyon jóságos, hófehér lelkű ipse okádott a valóságra… hát, ha ez igaz, úgy marhára elkúrta. Innen ugyanis tökéletesen látom a város mocskát: a csöveseket, a mocskot, a kukákat, a gyárakat, a szeméttelep felett szinte kivehető a füst. Ennek fényében magyarázza el nekem valaki, hol van most a Paradicsom?
Na, mindegy. Tényleg teszek az ez egészre. Mindenesetre jó itt üldögélni. A fene se tudja, mire szolgál ez a tetőfeljáró, de megérte feljönni. Egy haverom mondta, hogy itt van, ő tisztította meg a keresztet, amit aztán saját maga szerelt vissza a torony csúcsára. Ezen a csapóajtón keresztül hozta fel. Talán a jóisten is itt szökik be, amikor a misére jön odafentről?
* * *
Térjünk rá a lényegre is, jó? Kezd nagyon sötét lenni, a szél is fúj, és ha elfogy a whisky, maga a jóisten se tudná megmondani, hogy a francba evickélek le innen. Mint mondtam, nem vagyok már mai gyerek, a piát sem bírom úgy, mint húsz éve.
Azért jöttem fel ide, mert rohadtul elegem van, és muszáj gondolkoznom. Tudod, van az a pont az ember életében, amikor elér a kapacitása végére. Amikor annyi időn keresztül figyeled a szart, ami a legtöbb emberből folyamatosan árad, hogy fel tudnál robbanni. Ilyenkor legszívesebben fognál egy csákányt, és minden szembejövőt homlokon csapnál vele, csak azért, hogy neked jobb legyen. És mindeközben nem érted, hogy ha Isten elcseszte az embert, miért nem dobja ki a picsába? Hiszen, ha én megírok egy novellát, de a kiadónak nem tetszik, hamar a kukában landol. Hogy konkrétabb példát mondjak: a kutya sem viszi haza, amit séta alkalmával elpotyogtat, mert nem lenne semmi haszna. Stimmt?
A kérdés tehát az, hogy miért ilyen a világ?
Persze, ne várj tőlem választ. Szerintem mindenki mást mondana erre. Én csak a saját történetemet ismerem, ahhoz meg neked semmi közöd. Meg ne sértődj, nekem sincs közöm a te problémáidhoz, és bár szerintem itt van a hiba, de igazából nem is érdekelsz. Örülök, hogy magamra jut időm. Mielőtt folytatnám, döntsd el, hogy olvasni akarod-e egyáltalán, mert csak rólam lesz szó. Úgy? Akkor olvass, te tudod. Én a te helyedben nem tenném, de a te döntésed, mint mondtam, nincs hozzá semmi közöm.
Közben besötétedik, és szemüveg ide, szemüveg oda, egyre rosszabbul látok. Odalent a város felélénkül, a jónép elhagyja a templomot. Nézem őket idefentről széttárt karokkal, egyik kezemben whiskyvel, mint valami abszurd krisztus, és nevetek. Kezd betenni az alkohol. Elengedem az üres üveg nyakát, kibontom a másikat, és amíg az első üveg kolompolva megállapodik az ereszcsatornában, én leülök a kabátomra.
Igazi bőr, ezelőtt harminc évvel még menő volt. Pam adta a születésnapomra, akkor még csak udvaroltam neki. Ja, én is voltam fiatal. Meg ő is.
A különbség csak az, hogy én vénségemre zsémbes lettem, ő meg kurva. Istenem – tényleg nem tudok mást mondani helyette –, ha valaki tudná, mi minden jön ki néha az efféle nők szájából! Lelépett, persze, de már nem érdekel a dolog, inkább csak a… pszichológiája vonz. Vajon mi viszi rá az embert, hogy ártson annak, akit elvileg szeret? Nem tudok válaszolni, mindenki másképpen szeret. Persze, az ember megtanul újra szeretni – én is megtettem, de még mennyire! De akkor is, valaki nagyon elkúrt minket. De rég volt már, nem is ezért jöttem, csak mondom. A sok emberi szarság között megfér.
Figyelj, hallgasd velem az utca hangjait. Hallod? Autó, gyereksírás, kiabálás, káromkodás, futó léptek zaja. Kényeztesselek még? Érezd az illatokat, amiket az ember teremtett – ja, bocsánat, inkább a sors –, hmmm… igen. Szmog, füst, kipufogógáz, húgyszag, izzadt emberi tömegek, félelem és halál, szegénység és pénz szaga. Ez az, ezért érdemes volt megszületni, köszönöm, bárki is tehet róla!
* * *
Kezdek végzetesen imbolyogni, és a hólyagom is feszít. Jó, hogy ezt megosztottam veled? Ez egy jó tanács: ötven felé közeledve ne próbáld visszatartani, hacsak nincs kéznél váltóruha. Nekem, persze nincs. Odatántorgok a tető széléhez, egyik kezemmel megkapom életem legjobb barátját, a másikkal az üveget fogom, és vedelek. Odalent egy csapat tinédzser lófrál, hallom őket, egy nyelvet beszélünk, mégsem értem egy szavukat sem.
Szleng.
Ők így hívják. Jómagam ezt nevezem szellemi degenerációnak. Látom ezeket a kölyköket nap nap után, a buszon, a metrón, a parkban. Látom őket, és a szemükből sugárzik, hogy fogalmuk sincs, kik ők valójában. Emberek, ja, de jó lenne, ha valaki venné a fáradtságot, és elmagyarázná nekik, mi is az. Voltak idők – nem is olyan régen –, amikor még tanították, mit jelent embernek lenni. Nem az iskolában, a diákok szerintem már akkor is kezelhetetlenek voltak. De otthon. Ha a gyerek beszólt anyunak, apu estére a jóéjt puszi mellé kiosztott pár nevelő célzatú nyaklevest, és mindjárt tudtuk, mi fán terem a jó modor.
Úgy döntök, megmutatom nekik, és közéjük hugyozok. Belepisálok az emberi kultúra képébe, és tudod, mit? Rohadtul élvezem a dolgot!
Halkan vihorászom, miközben az egyik kiscsaj esernyőt kotor elő. Mi tagadás, jó darabig kitartok, de az esernyő felér egy vállon veregetéssel.
Ez az, papper, ebben még jó vagy!
Visszaügyködöm magamra a gatyát, és leheveredek, hogy befejezzem ezt a szart. Már nem sok kedvem van hozzá, de mindig is utáltam félbehagyni dolgokat. Hol is tartottam?
Ja, megvan. Züllünk, apám, züllünk. Illetve csak ti, a magamfajtáknak már nincs sok hátra, útban vagyunk az örök vadászmezőkre. Hát, ennyi erővel oda is kerülhetünk, nem? Talán a rézbőrűeknek volt igazuk hajdanán. Felőlem aztán!
Emlékszel? Említettem, hogy ötven felett ne tartsd vissza. Azt is el kell mondanom, hogy a veséd sem lesz addigra a legjobb állapotban. Én is kedvet kaptam még egy körhöz. A sötét égboltból ítélve el is szunnyadtam egy kicsit. A város is csendes. Már amennyire egy szerda éjszaka csendes lehet egy ehhez hasonló kétszázezres lélekszámú városban. Miközben megismétlem az előző mutatványt, valami nyikordul mögöttem. Kit érdekel?
* * *
Majdnem frászt kapok, amikor nyílik a csapóajtó, és egy pap mászik fel a tetőre. Egy testes, szakállas, kopaszodó fickó, vidáman csillogó szemekkel. Egy pap, a szájában cigivel, a kezében sörösüveggel. Jézusom – kövezz meg, te mit mondanál, nagyokos? –, ez meg mit keres itt? Amint meglát, arca elkomorodik, pillanatok alatt felveszi a „nagy tudású bölcs” kifejezést.
- Fiam, amit csinálsz…
Elsőre nem tudok válaszolni, csak kapaszkodok és guvasztom a szemeimet. Jól látok? Morgok valami köszönés félét.
- Amit csinálsz, egyenes út a pokolba.
Erre most, mit mondjak? A sátánnal fenyeget egy pap, aki éjszaka sörözni jár a templomtetőre. Itt biztosan közelebb van a főnökéhez. Leeresztett vállakkal fordulok felé, miközben ügyetlenül elcsomagolom, amit el kell. Igyekszem bárgyú képet vágni. Az elfogyasztott szesz itt jó szolgálatot tesz.
- Fiam, nem szabadna itt lenned.
Na, ez szép. Mindjárt kidobnak egy hívőt Isten házából. Ha szigorúan nézzük, kidob Isten egyik munkakerülő alkalmazottja.
- Jobban tennéd, ha elmennél.
Ugye? Megmondtam. Felnyalábolom a jegyzeteimet, belebújok a kabátomba – amit Pam adott nekem –, kézbe kapom a maradék whiskyt, és a pap szigorú tekintetétől követve az ajtó felé indulok.
- Megkínálnám, atyám, de csak pár korty maradt, és irigylem.
Anyám mindig őszinte embernek nevelt. A pap persze elsápad és keresztet vet; ahogy dühösen kifújja a cigifüstöt, inkább ördögnek, mint angyalnak nézném.
* * *
Ennyi volna. A pap még mond valamit, miközben az eresz felé fordul, én meg elindulok a lefelé. Aztán mégis megállok, és hátra sem nézve elhajítom az üveget, túl a tetőn, egyenesen az utcára. Hallom a csörömpölést, és a pap káromkodását, miközben becsukom az ajtót. Ekkor már álmatagon vigyorgok, és a jó, puha ágyamra gondolok. Az ágyamra, amiben már évek óta egymagam fekszem. Nem kell sajnálni, ebben a korban ez már ajándék. Higgy nekem.
Mire a csuhás leér, én már a templom előtt járok. Gondosan kikerülöm a tócsákat, hiszen nem is esett. A horizonton feltűnik a Hold. A város éjszakai csendjét szétszaggatja a pap kiáltozása. Nem a saját szavaimmal felelek neki, egy nálam jobb író könyvében olvastam:
Biszmillah, seggfej! Viszlát a Pokolban.
Nyújtózkodom egyet a buszmegállóban, hamarosan jön az utolsó járat. A járat, ami hazavisz. Az ágyamba, a magányomba. Eszembe jut, hogy talán Isten mégis adott választ a kérdésemre. Elvégre a pap is feljött. Gondold végig, és majd szólj, mire jutottál!
Most viszont hazamegyek. Jó lenne inni valamit, átnézni a jegyzeteimet.
Talán írni fogok egy novellát.
Egy vidám novellát.
- VÉGE -