---

---

"A most következő novella még gyermekkoromból származik, akkoriban George és jómagam egy amatőr novellapályázatra akartunk összehozni valamit. Egy vasárnap délelőtt, korgó gyomorral, felváltva gépelve... Ma már persze nem tűnik soknak, de akkoriban ennyi telt tőlünk, és ezt a kedves zsűri egy - ha jól emlékszem - ötödik helyezéssel értékelte is. Ez van, bestsellerré nem vált, de nem is az volt a cél. Megjegyezném még, hogy Tagore Sher-Gil bölcselete valójában Howard Philips Lovecrafttól származik, de sose essek nagyobb bűnbe. Továbbá, a novella számos egyedi kifejezést használ, melyek magyarázatához segítséget nyújthat a már megjelent szakirodalom, illetve elektronikus formában az internet maga. Olvassuk tehát a következőket annak, ami, két kezdő írópalánta kalandozásának a méltán népszerű M.A.G.U.S. fantasy világába..."

T.R.G.

---

 

George Hamilton & T. R. Glendower

„Nagyon is elképzelhető, hogy valamely roppant Hatalmak vagy Lények életben maradtak, még azokból a távoli időkből, amikor az értelem talán más formákban öltött testet, olyan formákban, amelyek eltűntek a világból az ember felemelkedésének hajnala előtt, s amelyekről csupán a költészet, a mondák őriztek meg futó emlékképeket, isteneknek, szörnyeknek, aquiroknak nevezve őket…”

Tagore Sher-gil: Ynevi históriák

 

Az Égi Fény 3648. esztendeje, Krán egyik Középső Tartománya

Összesűrűsödött sötétség, tompa feketeség, ami még a nyirkos félhomályban is árnyékot vetett a barlang nyirkos falaira.

Mozgás. Kimért, állati mozdulatok a mocskos lyukban. Egy kibontakozó alak, egy hang: akár a kőhöz súrlódó csont… azután halk, torokhangú morranás. Nem emberi.

Aquir.

A többiek, a szerencsések már nem éltek, vagy – ami lényegében szintén halált jelentett – nem fogták fel többé, mit jelent az élet. Rájuk mosolygott az őrület, megérintette lelkük utolsó foszlányait láztól forró ujjaival.

A fiú gondolkodott.

A barátai, a családja… ők tették ezt vele. Hallotta, látta, hogy így történt, és érezte mélyen legbelül, hogy ez így van jól; érezte, miközben szívét marokra szorította a halál, és tudata szabadulásért üvöltött. De ez a rikoltás… sorstársai távoli, eszelős ordításának visszhangja volt csupán.

Az éjfél-lény közelebb húzódott. Egy másik követte. A fiúban felragyogott valami érzés, ami leginkább a reményhez hasonlított; gyönyörű tündöklés lelki szemei előtt. Lehet, hogy ez a halál, aminek végén majd várja őt a Kosfejes Úr?

Vér szálljon a szájára.

Már semmi sem maradt, amiért harcolni lehetett volna. Ok sem volt, hogy megpróbálja. A lények felé nyúltak, kemények voltak és éjfeketék, és ő… nem állt ellen, csak a szája széle rándult meg, amikor különös módon és váratlanul felemelkedett.

Egy vigyor. Amikor a sötétség brutálisan valamennyi érzékszervétől megfosztja az embert, amikor mindent elvesznek tőle, amit szeretett… ilyenkor a halál azonos a megkönnyebbüléssel.

A fiú nevetni kezdett; ez úgy meghökkentette, hogy nem is hallotta a mélységből felhangzó és kitörő, az árnyék-labirintuson végigvisszhangzó rekedt, csikorgó hangokat.

 

 

1. FEJEZET

A tizenegy komor lovas a nyugati erdőségek irányából érkezett. Elhaladtak a legszélső falvak mellett, csaknem érintették Rah Bey városát, elkerülték a consular erődítményét, majd átvonultak a Bey vöröses folyamát átívelő hídon.

Célpontjuk a tartományi helytartó székhelyétől számított harmadik falu volt, melyet az itt élő emberek „Gasparica”-nak, Setétvölgynek neveztek. Végtelenül zöldellő hatalmas erdei, szürkén bodrozódó felhői, roppant hegyei nem voltak ismeretlenek az érkezők számára.

Lassan száz esztendeje már, hogy az Ahan’NataKhan rendszeresen figyeltette ezt a helyet.  Jöttek, mert kötelezte őket a Fogadalom szentsége. Jöttek, mert a célpont egyre veszélyesebb lett, s mind nagyobb dicsőséget jelentett az elejtése. Eddig két különítmény pusztult el ezen a helyen, mindkettővel a Mélységben Lakozó végzett.

Utoljára egy Birodalmi Rend tett kísérletet, de veszedelmesebb vadra akadtak, mint azt a Tizenhármak gondolták volna. El kellet bukniuk. Azóta azonban megváltoztak a dolgok, és ezúttal az Ahan’NataKhan próbálkozhat az elejtésével.

A lovasok beléptek a völgybe, s bár egy pillanatra mindannyian elbizonytalanodtak, rendületlenül folytatták útjukat. Senki sem észlelte érkezésüket, pedig akadtak néhányan, akik kifejezetten ebből a célból pásztázták a környéket.

A fejvadászok Rah Bey felől közelítették meg a célpontot. Vágtára ösztökélték éjfekete hátasaikat, ahogy átsuhantak a hegyek között, az állatok riadtan menekültek valami megmagyarázhatatlan ösztönnek engedelmeskedve, ám a fejvadászok őket nem háborgatták, nemesebb vad után indultak az unottan szállingózó, néha ónos esőbe átváltó hóesésben…

Aquirra vadásztak.

 

Arius Zaraquer hirtelen felkapta a fejét, és égő, véreres szemeivel a kandallóban lobogó tűzbe nézett. Az ő korában még ez a kis mozdulat is súlyos izzadtságcseppeket csalt a homlokára. A vézna termetű, fakó bőrű férfi elgondolkodva nézte a táncoló lángnyelveket, majd vállat vonva kényszerítette magát, hogy ne a tüzet bámulja, hanem a kezében tartott kardra fordítsa figyelmét.

Bár már mintegy harminc éve nem tartozott a consular hadseregének kötelékébe, mégis minden este komótosan megtisztította és kifényesítette sokat kiállt, rég használt fegyverét.

Amolyan beidegződés volt ez, amely nélkül ember nem húzhatja sokáig a Kosfejes Úr birodalmában. Valahányszor fegyvert vett a kezébe, az első gondolata egy olyan, nem evilági lényt idézett fel, aki a föld komor mélyéből, az örök sötétségből érkezett, azért, hogy zabáljon… és gyűlöljön.

Valahányszor eszébe jutott az a sok évvel ezelőtti, lidércnyomásos nap, amely megváltoztatta Arius, és Gasparica valamennyi lakójának életét és gondolkodását. Mikor feltörtek az emlékei, mindig remegni kezdett a térde, és bár az évek múlásával a félelme lassan alábbhagyott, Arius sosem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a falu a rendszeres emberáldozatok árán sem kegyelmet – csupán haladékot kapott.

A menekülésnek sincs értelme, hiszen akkor ismét előjön.

Gondolataiból lódobogás félreismerhetetlen hangjai zökkentették ki. Egy csapat lovas érkezett a bejárat elé. Nem voltak valami jó színben, bár roppant kimérten viselkedtek. Arius automatikusan megjegyezte a legapróbb részleteket is, ami elütött a szokványostól. Amolyan katonaszokás, mondogatta néha a családjának, ha azok viccesen felemlegették különös szokását.

Nos, igen. Azóta már odalent vannak, elvitte őket a Mélységben Lakozó.

A lovasok közül egy komor arcú, ismeretlen férfi vált ki. Némileg meglepődve egyenesedett fel, ugyanis amióta a consular érdektelennek nyilvánította a falut, nem sokan jártak erre.  Arius figyelmét nem kerülte el az az alig észrevehető pillantás, ahogy a fickó felmérte környezetét: sokat próbált, tapasztalt harcosra utaló jel volt ez, amit csupán a szakértő, és persze a kráni szem vesz észre.

A férfi fehér bőrű volt, és talán harmincöt év körüli lehetett. Mintegy százhatvanöt centiméterével nem magasodott volna ki túlságosan a tömegből, ám az egykori katona tudta, hogy bizonyos helyzetekben – például rejtőzésnél – kifejezetten előnynek számít, ha nem langaléta az ember. Az idegen szokatlanul vékony volt, de magabiztossága ellensúlyozta látszólagos gyengeségét.

-          Shaka’thorr, meridian! – szavai rendkívül higgadtak voltak.

Arius Zaraquer csak sejtette, hogy valami rossz következik. A férfi az ajtóhoz lépett, bal keze laza mozdulattal az oldalán függő kard felé csúszott, majd belépett a házba.

 

2. FEJEZET

A tetemek lassan himbálóztak a bezúzott ajtón bejutó légáramban, az ujjaik végén összegyűlő vér kövér cseppekben hullott a padlón hízó vértócsába.

Összesen tizenketten voltak, és a lábuknál fogva lógtak. A pajta mennyezetének gerendáihoz kötözték őket. Még a félhomályban is jól látszott, hogy a testek tetőtől talpig világos pirosak.

Teljesen nyilvánvaló volt, hogy mi történt velük, a messor mégis szükségét érezte, hogy szavakkal is kifejezze.

- Megnyúztuk őket.

A meridian bólintott.

- A többit elkergettük – tette hozzá az egyik sequator, aki éppen most érkezett vissza a hajszából. – Némelyik harcolni akart. Jó nap volt ez a halálra.

 

Miután mindannyian a meridian köré gyűltek a pajtában, a vallatást intéző messor hevenyészett térképet kezdett rajzolni a talajt borító porba. Közben gondolatban ismét végig járta a megtett utat.  Amikor megkötetett a kontraktus, már pár hete a rendházon kívül voltak. A felkérés az egyik, meg nem nevezett Belső Tartomány consulárjától jött. Az információk szerint egy harmadkori aquir tartózkodott Setétvölgy területén. A lakók csapdába kerültek, már több mint hét éve alig volt kapcsolatuk a külvilággal. Gasparicában néhány száz bányász dolgozott. A tartomány helytartója több tucat hasonló teleppel rendelkezett. Az itteniek elsődleges feladata az volt, hogy a mélyből felhozzák az értékes sárkánykövet.

A conturnak fogalma sem volt arról, hogy mi ez az anyag, és hogy mire használják, de nem is érdekelte a dolog. Őt meg a klánt nem azért fizették, hogy ásványokkal foglalkozzanak. Nem is azért, hogy a falusiakkal törődjenek. Az indítékokra sem volt kíváncsi, bár ez esetben nyilvánvaló, hogy nem a távoli tartományúr segítőkészsége, hanem valamiképp a Változás Törvénye játssza a főszerepet. Ha ugyanis a titokzatos consular eltakarítja az útból a Tizenhármak tanait tagadó aquirt, minden bizonnyal nagyobb megbecsülésnek örvendhetne Shackallor előtt.

Ők nem foglalkoztak ilyesmivel, számukra csak annak volt jelentősége, hogy mikor kezdődik az akció.

A messor húzott még egy utolsó vonást, és miközben beszélni kezdett, bal kezének ujjai között egy ezüstérmét táncoltatott unottan.

- Sokat nem kellett faggatni őket – húzta el megvetően a száját. – Már az első percekben vonyítani kezdtek, akár a disznók.

- A lényegre, messor! – csattant fel türelmetlenül az egyik nő, aki az ajtóban álldogált. Tekintete valami megmagyarázhatatlan vérszomjról árulkodott, és a messor azonnal fejet hajtott akarata előtt. A vörös hajú nő nem akárki volt, az Ősök véréből való mortelek egyike.

- Hurgai san athaknai! „Hallom és engedelmeskedem.”

A férfi valamivel sietősebben folytatta:

- A vénember szerint az aquir fejedelem a bánya tárnái alatt húzta meg magát, ott lesz valahol a fészke.

- Merre van a bánya? – ezúttal a csapatot kísérő mentalista, a cascadis tette fel a kérdést, felpillantva felszereléséről.

- Alig egy órányi járóföld, innen északra. – az oculis némileg büszkén szólt közbe, ugyanis a vallatás ideje alatt ő már felderítette a környéket. Ezúttal a csapat magasabb rangú tagjai szemet hunytak pimaszsága felett, de a négy mortel szeme veszedelmeset villant.

- Elsírták, hogy mifélék és hányan vannak?

- A vénember szerint sokan… nagyon sokan. – a messor hangja bizonytalanul csengett.

- Nem csodálom, ezek a parasztok a saját gyermekeikkel táplálták őket ostoba rettegésükben. – az egyik fejvadász megvetően köpött egyet.

- Olyan az egész bánya, mint valami boly. – suttogta a felderítő, és végigsimított hegekkel borított, tar koponyáján. – Még sosem láttam ehhez hasonlót.

- A Kosfejűre, miféle szerzet lakozhat odalent? – a kérdés a sequatorok egyikétől származott. Az ifjú fejvadász homlokára a maró hideg ellenére is izzadságcseppek ültek ki.

- Ha már lent lesztek, ifjú sequator, azt fogod kívánni, bár ne tudtad volna meg. Egyes beavatottak megkockáztatják a feltevést, hogy az aquirok valójában az Anyagi Síkok démonai. – a cascadis válasza nem árulkodott érzelmeiről.

- És te hiszel ebben? – szegezte neki a kérdést az egyik mortel, egy férfi.

- Csak Ranagol tudja, mi az igazság…

- Zöldfülű még, de megkapta a kiképzést. – A meridian hirtelen felegyenesedett, és halálosan rideg tekintetét végighordozta a csapaton.

- Két óra és ott vagyunk. Hozzátok a csomagokat, csizmákat felrántani! – arca vérlázító vigyorra torzult. – Készüljetek fel, emberek!

 

 

3. FEJEZET

Másfél órával később a bányától néhány száz méternyire várakoztak. A nap lemenőben volt, az égen sötét fellegek gyülekeztek. A messor, az oculis, és a három sequator a zsákjaikból előkerült kincseiket viselték. Láncingek, rúnákkal ékes feketeacél fegyverek, éjszínű köpenyek. Feketére festették a bőrüket, az arcukat és mindegyikük jobb orcáján ott díszelgett az Ahan’NataKhan stilizált jele. A négy mortel - három nő és egy férfi – egy facsoporton túl várakoztak némán. Testüket tökéletesen lefedte a külön életet élő fém páncél, a Lopakodó. A cascadis mágikus pózban ült, és előkészítette a fejvadászok közti szellemkapcsolat fenntartását. A meridian éppen ebben a pillanatban nyújtotta át a klán méregmesterének ajándékát a mortelek vezetőjének: az egyelőre még üvegbe zárt bannarát. Ha az előőrs át tud jutni az alagutakon, és ráakadnak a fejedelem fészkére, a négy mortel az általuk kijelölt úton végighaladva beteljesíti a sorsát. Vártak hát némán, és elszántan. Az előőrs előtt feltűnt az ajtó, amely a mélységbe vitte őket…

 

A cascadis és a meridian némán figyelte, ahogy az előőrs tagjai előkészített fegyverekkel, árnyékként osontak a bánya omladozó bejárata felé. Az oculis elérte a bedeszkázott bejáratot, és megpróbálta belökni. Az első próbálkozása sikertelen volt, és újra megpróbálta. A harmadik próbálkozás után sikerült berúgnia a korhadt tákolmányt.

Egy rakás szemét ez a bánya.

A messor haladt elöl, a háta mögött az oculis lépkedett, aki egy sequort tartott a kezében. Néhány lépés megtétele után megálltak. Feszült pillanatok következtek, a három fejvadász óvatosan előre araszolt, az oculis árnyékként a nyomukba eredt. A fal tövében egy oszlásnak indult férfi holtteste hevert.

Semmi. Megérkeztünk hullafalvára.

A sequator hangjára komor visszhangként felelt a meridian szelleme:

Az életeddel játszol, ifjú sequator!

Hurgai san athaknai! Hallom és engedelmeskedem.

A messor is megérkezett, és a szeme megakadt a tetem felett a falra rótt betűkön. Remegő kezek mázolták fel az alig olvasható jeleket, valószínüleg napokkal korábban.

„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

Megvonta a vállát.

Vicces. A saját vérével írta.

A messor lassan jobbra, azután balra fordította a fejét, hogy a kint tartózkodó cascadis is láthassa a terepet az ő szemein keresztül. A villámlások beszivárgó fénye halvány, hosszú árnyfoltokat kent a durva talajra. A csarnok egyik végében ott volt az a felvonó, amellyel az emberek a tárnákba jutottak. A messor körülnézett. A levegőben porszag és émelyítő bűz terjengett.

A halál szaga.

Minden normálisnak tűnt, a lények még nem jutottak föl ideáig. A messor intett a társainak, hogy hívják be a többieket, és a kezdetleges felvonóhoz lépett.

Az akna tetején vagyunk, minden rendben, az aquirok jelenlétének semmi nyoma. Lemegyünk.

A sequatorok egyike fáklyát gyújtott. A messor az éles fényben megvizsgálta a felvonó állapotát. Megtalálta azokat a karokat, amelyekkel kinyithatja, majd bezárhatja az ajtaját, amivel elindíthatja a szerkezetet. Végignézett a csapatán, ellenőrizte, hogy minden rendben van-e. Az egyik fejvadász háttal állt acélkalitkának, a legsötétebb árnyékok közt, és türelmetlenül babrálta kardja markolatát. Komor, figyelmes arcot vágott, szinte már dühösnek látszott.

- Jól vagy? – kérdezte fennhangon a messor.

A sequator bólintott. Keskeny arcáról sugárzott a türelmetlenség, de látszott rajta, hogy képes uralkodni magán. A messor tapasztalatból tudta, ha időnként nem figyelmezteti az ajzószerektől feltüzelt fejvadászokat, akkor begerjednek, és mindent szétkaszabolnak maguk körül.

- Oculis? – a messor aggódott a felderítő miatt. Az oculis a nemrég érkezett mortelek egyike mellett állt, az arca a festék alatt sápadt volt, idegesen rágta a szája szélét.

- Minden rendben. – nem volt valami vidám a hangja, de beszéd közben a messor szemébe nézett. Ez pozitív jel volt.

A messor megtanulta, hogy bizonyos jelekből milyen következtetéseket lehet levonni. Tudta, ha valamelyik alárendeltje képtelen a vezetője szemébe nézni, akkor közel áll az összeroppanáshoz. Az ilyesmi küldetés közben semmi jót sem jelenthet.

A messor végignézett magán, ellenőrizte a felszerelését, aztán kinyitotta a felvonó ajtaját, és intett a társainak. Az oculis és a fejvadászok bekísérték a kalitkába a morteleket és a vezetőiket. Elhelyezkedtek. A messor a kar felé emelte a kezét. Nyugodt volt, sikerült távol tartania magától az izgalmat. Csaták előtt sosem idegeskedett, küldetés közben még egyszer sem vesztette el a fejét. A szeme, az agya és az izmai tökéletes összhangban voltak egymással. Készen állt rá, hogy csatába vezesse a különítményt.

- Kapaszkodjatok – mondta könnyedén, és meghúzta a kart. A roppant mechanikus szerkezet mozgásba lendült, a súlyok elbillentek, és a felvonó ereszkedni kezdett.

 

 

4. FEJEZET

Nem látott.

Nem hallott.

Nem voltak emberi értelemben vett érzékszervei.

Mégis tudott mindent.

Tudata körbefolyta a teret. Kinyújtózott a fészkében, akár egy hatalmas rovar a fogókarjaival. Vagy egy gyilkos pók a hálója közepén.

Csápjai egyikét végighúzta legutóbbi áldozata arcán, és lecsusszant a fészekről, habos nyákot húzva maga után. Csillogó, fekete teste lassan araszolt előre. Tudata végigtapogatta a bányát: az alagutakat, a sarkokat, a termeket. A falakra fröccsent vért.

Valaki közeledett. Behatoltak a területére…

A messor és a vadászok elindultak a folyosón. Mögöttük fémes döndüléssel zárult be a morteleket rejtő felvonó ajtaja. Az oculis fáklyát gyújtott. Tudta, úgysem rejtőzhetne el az aquirok elől, ha azok meg akarják találni.

A szag ismerős volt. A sötét alagút falát az aquirok hullabűzt árasztó, kocsonyás váladéka borította. Egyiküket sem zavarta különösebben ez a dolog, semmi sem terelhette el figyelmüket a feladatról. A fegyvereiket maguk előtt tartották, ujjaik a markolatukra fonódtak.

Valami mozog előttetek!

A cascadis hangjára a sequatorok elvigyorodtak. Előrébb mentek néhány lépéssel és befordultak az egyik oldaljáratba. A folyosó kiszélesedett, az egyik falnál egy felborult kordé állt. Az aquir a mögött kuporgott. Úgy lapított a sötétben, mint valami óriási rovar. Fémes test. Csupafog pofa.

Az iszonyatos fenevad sziszegni kezdett és felemelte hosszú farkát. Valami ezüstösen csillant a fáklya fényében. A sequatorok dobótőrei csaknem egyszerre hasítottak a szörnyeteg mellkasába. Az elhanyatló testből sárgás váladék fröccsent.

A kordé mögül egy másik bestia ugrott elő. Visítva döglött társához rohant aztán ostobán belelépett a messor lecsapó pengéjének útjába. A férfi egy pördítéssel lerázta a mara-sequor pengéjéről a ragacsos vért.

- Vigyázz! Hátul!

Az oculis megfordult, letérdelt és két tömzsi, szögletes hegyű számszeríjvesszőt eresztett a hátulról támadó aquirra. A démoni fejről levált a vicsorgó pofa, a sötét falakra sárgás, nedves húsdarabok fröccsentek.  A messor elmosolyodott a lövések láttán, és segített a sequatoroknak elintézni a következő feléjük közeledő lényt.

Csend. A levegő sem rezzent. Nyugalom… A messor pár másodpercig a sötétbe meredt, aztán felsóhajtott.

- Egyelőre ennyi.

Csapásra késszen tartott fegyverrel átmentek az alagút végébe, átléptek a vért csorgató tetemek között, és megvizsgálták tényleg mindegyik halott-e.

 

A meridian átgondolta a cascadistól kapott adatokat aztán odabólintott a morteleknek.  A vörös hajú nő – a különítmény vezetője – hallgatott, szótlanul utasította a Lopakodóját, az élő fém pillanatok alatt befedte a testét.

A cascadis a földön ült. A mentálfonál továbbította elméjébe a felvonó környékének, a sötét, váladékkal borított falaknak a képét. A járat úgy nézett ki, mint egy kifüstölt méhkas félig megrohadt belseje, de közben fel lehetett fedezni rajta a szimmetria bizonyos jeleit.

A mentalista hirtelen megrándult. A folyosó vége felől sziszegve, előre tartott karokkal néhány pikkelyes, sáskaszerű lény közeledett a felvonó irányába. A mortelek megmozdultak. A Lopakodók mágiája egy pillanat alatt elrejtette őket, az egyik aquir rikoltva előre vetődött.

 

 

5. FEJEZET

- Itt van valami…! – az oculis hangja remegett. A folyosó sötétjéből egy aquir bukkant elő. A félelmetes karmok e felderítő irányába lökődtek.

A kutyaszerű lény előre vetette magát, de nem érte el a képzett fejvadászt. Az oculis oldalra pördült, maga elé tartotta a nyílpuskát és lőtt.

A nyilak átütötték a szürke, hosszúkás pikkelyeket. A felderítő három mérgezett lövedéket eresztett a meghökkentően életerős szörnyeteg hátrazuhanó testébe.

Csend.

Mindenki feszülten várta az oculis jelentését. A férfi hörögve zihált, aztán idegesen jelentett. Szellem hangja vontatott volt.

Előveszek… egy… fáklyát!

Csak rajta!

A férfi előtt feketén nyújtózott a folyosó. Felemelt egy fáklyát, apró szikraív lobbant, azután fény hasított a sötétségbe. A falakat olyan vastagon borította az aquirok váladéka, hogy a folyosó organikusnak tűnt. Az általuk létrehozott burkolóréteg mintha ívelt csontokból és lüktető húsból állt volna össze. A látvány fenséges és… iszonyatos volt. Tucatnyi rémalak lépett elő a sötétségből.

Azt hiszem, nagy bajban vagyunk.

Az oculis elküldte utolsó üzenetét a mentálfonálra, és a feléje közeledő aquirok láttán térdre rogyott, és letette fegyverét.

 

Az aquirok jöttek, egyre csak jöttek. A folyosó megtelt fenyegetően sziszegő testekkel. Csak jöttek visítottak, rohamoztak. Még több bukkant elő; még több szörnyeteg rontott rájuk karmos kézzel, vérvággyal telítve a három sequatorra és a messorra.

- Vissza! – üvöltötte a messor.

A csapatnak sikerült pár lépéssel hátrébb húzódnia. Hiába próbáltajk visszavonulni, a pikkelyes testek egyre közelebb kerültek. Mozgás közben nem harcolhattak kénytelenek voltak megállni. Küzdelem közben viszont nem is gondolhattak a menekülésre…

A messor önkéntelenül elmosolyodott. Közben a feketeacél sequorral felszaggatta az egyik ocsmány fekete torkot. A lény hanyatt vágódott és végignyúlt a mocskos padlón. A fegyver nem remegett a kezében, a penge szünet nélkül járta halálos táncát. Egy újabb fekete alak dőlt vért fröcskölve, rikoltva a padlóra.

Valahányszor úgy tűnt az aquirok rohamának nemsokára vége, valahányszor megritkultak a harcéhes fenevadak, a fejvadászok újabb alakokat láttak megjelenni az első sorok mögött. A fejedelem döbbenetes sereget vezényelt ki a fészkét veszélyeztető behatolók ellen. A négy férfi előtt már legalább másfél tucat vérben ázó test hevert a földön, de mindez mit sem számított. A messor biztosra vette, hogy nem fogják megúszni a dolgot. Előtte viszont a lehető legtöbb bestiát át akarta lökni Ranagol trónusa elé. Nem adhatták fel. Harcolniuk kellett; a morteleknek időre volt szükségük. Az aquirok is valami ilyesmit érezhettek, miközben csapkodva, nyáladzó pofájukat előrelökve, agyatlanul rohamoztak, hogy megvédelmezzék a betolakodóktól a Mélységben Lakozót, azt az átkozott fejedelmet.

Az egyik sequator tehetetlenül omlott a földre ellenfelei rohama alatt. A többiek elértek az iszonyatos, hosszú folyosó egyik oldaljáratához. A keskeny alagút a messortól jobbra nyílt. Amikor meglátta meglepődött. A folyosó üres volt. Furcsán üres. Csapdaszerűen üres… Még egy irány, ahonnan támadásra számíthatunk!

A messor a társaira sandított. Egyikük arca elégedettnek tűnt, a másiké aggodalmas volt. Az oculist sehol sem látta. A járat előtt megálltak, bevárták, még néhány fenevad a fegyvereik elé ér. Amikor az aquirok a padlóra omlottak, a három férfi megfordult és rohanni kezdett. Csizmájuk keményen koppant a folyosón.  Keresztül rohantak a sűrű sötétségen és…

…a messor diadalmasan elmosolyodott, aztán…

A hang nedves hörgésbe fulladt. A fejvadász arckifejezése megváltozott. Tanácstalanul körbenézett, és…

A sequatorok tisztán látták a feje fölött sötétlő rákszerű alakot. A lény megmozdult. A messor gyomrából egy hosszú véres, vöröses rúdszerű valami robbant ki. Egy hegyes fullánk.

Az aquir az átdöfött testű férfi fölött lógott. A messor testéből kifröccsenő vér furcsa, fekete váladéknak látszott a félhomályban. A mara-sequor kicsúszott az elgyengülő kezekből, a talajhoz koppant. A fejvadász arcáról eltűnt a fájdalommaszk. A fogát csikorgatva vicsorogva felnézett gyilkosára.

A jelenet csupán egy, talán két másodpercig tartott, de mintha hirtelen lelassult volna az idő. A sequatorok kábult hitetlenkedéssel figyelték, ahogy a messor keze az övéhez ereszkedik, és előránt egy sequort.

A penge felemelkedett. A karnak, az izmoknak erőt adott a fájdalom. A sequor beledöfődött az aquir kitinnel borított fejébe, keresztül törte a koponyát. A messorra forró, sistergő véreső zuhogott.

A lény felrikoltott, kirántotta az ember tántorgó testéből a fullánkját. A messor előrébb lépett, köhögött egyet. Az aquir, fejében az acélpengével, lezuhant a földre. A férfi térdre roskadt, kitátotta a száját, és sűrű vért hányt maga elé.

A folyosó mélyéből csikorgó, dübörgő kiáltás csattant, egy szempillantás alatt végighasított a járaton, és rongybabaként a falhoz csapta a fejvadászokat, de még a ráklény tetemét is. Orrukból, fülükből vér szivárgott, amint tehetetlenül hevertek a földön. Valami mozdult a félhomályban. Valami testet öltött. Valami ősi, valami gonosz. Az alagút mélyéről tökéletesen vak, hosszú ujjú, reszketeg kezükkel tapogatózva közeledő csapat tűnt fel. Lárvaszerű, fehér testüket sehol sem borította szőr, homlokukba égetve uruk bélyegét hordták. Mezítelen, áttetsző bőrük alatt felsejlettek sötétebb belső szerveik – tán éppen esetlen külsejük miatt tűntek első pillantásra oly védtelennek.

A fejvadászok őket láthatták utoljára, mielőtt magához hívta őket a Kosfejes Úr.

 

 

6. FEJEZET

Az oculis megpróbált arra koncentrálni, hogy a száján szedje a levegőt. Lassú belégzés. Nyugodt kilégzés… Az iszonyatos bűz még így is gyomorforgató volt.

- Kérem…

A felderítő nem tudta teljesen oldalra fordítani a fejét – a még nedves, ragacsos nyálka szálai a falhoz szorították a testét. Az aquirok lehurcolták a központi kaptárba, és bár helyzete cseppet sem volt megnyugtató, elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy teljesítette feladatát, és idevezetheti a morteleket. A szeme sarkából a könyörgő lányra nézett. Valaha szép lehetett, de most arca egyetlen óriási seb volt. Nem lehetett segíteni rajta – a fejvadász talán nem is akart volna –, de valahányszor megszólalt, az oculis ösztönösen feléje sandított. A falusiak által ledobált „engesztelő áldozatok” közül már valószínüleg csak ő volt életben, legalábbis ebben a formában. Az oculis ugyanis hallott legendákat embereken kísérletező ősi hatalmakról, akik eltorzított szolgákkal vették körül magukat.

A rimánkodó lány nagyjából minden tizedik másodpercben elismételte a „kérem” szót. Amikor néha egy kicsit hosszabb szünetet tartott, a felderítő megkönnyebbülten arra gondolt, hogy végre meghalt a szerencsétlen. Aztán…

- Kérem… - a lány nem adta fel.

A környezet undorral töltötte el: sötét, nedves, forró, bűzös. Képtelen volt megmozdítani a bal lábát – az aquirok oldalra feszítették és kitekerték, mielőtt a falhoz tapasztották –, a súlya a másikra nehezedett.

Ami azt illeti, sosem látott élőben Maashra-quint, a hírüket is csak a legendákból hallotta – döbbenete így teljes volt, amikor a terem túlsó felén felbukkant az aquir fejedelem.

Valóságos förtelem volt. Tiszteletet és egyben undort keltett: kétembernyi magas, sáskaszerű bestia, nyolc vaskos, ízelt lábon ingó testét foltok, kinövések és szemölcsök borították. A fejtort körbevevő gyűrű felett elevenen lüktetett a hatalmas, mélyen barázdált agy, színe akár a kifordított ökörgyomoré. A torz vigyorú, kortalan emberarcról mérhetetlen, már-már gyermeki érdeklődés sugárzott.

Az oculis torkába forró hányadék tolult.

Egy Maash-quin!

Az oculis mentális üzenetét követően az aquir arca dühös vicsorrá torzult, torkából morgó, csikorgó kiáltás robbant elő. Pillanatok alatt visszafejtette a mentálfonalat, és rábukkant a végénél kuporgó cascadisra. Dühösen felrikoltott.

 

A cascadis az egyik pillanatban még a meridian mellett meditált, és a halott aquirok közelében ácsorgó morteleknek továbbította az oculistól kapott információkat, köztük a kaptár pontos helyét, a következőben pedig egyszerűen szilánkokra hasadtak a csontjai.

Valamennyi.

A meridian megpördült, tekintete összekapcsolódott az összetört mentalistáéval. A következő pillanatban egy súlyos test vágódott a felvonó tetejére visszhangzó döndüléssel.

- Meridian, tünés onnan! – a mortelek egyike azonnal előkapta fegyverét.

A férfi a plafonra meredt, keze a tőre felé csúszott. Felemelte fegyvert tartó kezét, és bocsánatkérően a mortelekre nézett.

Még be sem fejezte a mozdulatot, a pengeéles karmok a torka köré fonódtak, a kar felemelte, de olyan könnyedén, ahogy egy ember a magasba lendít egy tollpárnát. A meridian fuldokolva felkiáltott. Még fel sem foghatta, mi történik vele, csak sejtette, mi húzza közelebb, egyre közelebb a felvonó tetején gubbasztó lény szélesre tátott állkapcsához.

Sikolya hirtelen elnémult. Az aquir állkapcsa összecsattant, és egyszerűen letépte a meridian koponyáját.

Vér záporozott, undorító cuppanások kíséretében. A szétroppanó porcok nedves reccsenése robajnak hatott a döbbent némaságba burkolózó folyosón.

A következő pillanatban a négy mortel előrevetődött, négy sequor és ugyanennyi mara-sequor lendült támadásba. Az aquirnak esélye sem volt ellenük.

 

 

7. FEJEZET

A mortelek dühöngve csaptak le az első aquirokra. Mindkét karjukat egyszerre használták. Sequor, mara-sequor. Halálos párosítás. Szemük a feléjük közeledő ellenség irányába fordult.

Az aquirok támadtak – ők is csak parancsot teljesítettek, a mesterük parancsát: meg akarták védeni a veszedelmes betolakodóktól. A folyosó végén újabb tucat kitines test jelent meg. Mindegyik visított, mindegyik a mortelek felé száguldott.

Előrébb léptek, felemelt fegyverrel egymásnak vetették hátukat. Az aquirok néhány másodperc leforgása alatt körbe fogták őket.  Halálos táncba kezdtek, körbe fordultak, közben a mara-sequorok széles ösvényt vágtak a bogárszerű lények között. A velőt rázó sikolyok hamar elhaltak; a bestiák teste nem mozdult többé.

A fejvadászok közben méreggel preparált tőröket hajigáltak a balról érkező támadókra. Az aquirok kitinteste szétnyílt, a gennyes vért csorgató sebeket marta a kráni méreg.

A mortelek újra előre lendültek.

Megállíthatatlanul haladtak előre. Az egyik megszilárdult nyálkával borított oszlop mögül újabb bestia harcosok ugrottak elő. Dobhártyaszaggató rikoltásuk nyomán az egyik fejvadász – a férfi – üvöltve hanyatlott le, a többiek vércseként csaptak le, pengéik gyilkolásra éhesen villogtak.

A sebesült mortel dübörgő hatalomigét kiáltott, mely valósággal szétolvasztotta, darabokra szaggatta a förtelmes testeket.

Hátulról egy légtornász ügyességével mozgó aquir vetődött a vért köhögő férfire. A hosszú karmok végigkarcolták a Lopakodót, a kézszerű végtagok a fej után kaptak.

A többiek észrevették a támadást, a fejvadászok pontosan tudták, mit tegyenek. Az előzáporozó dobótőrök kilyuggatták, és a padlóra taszították a bestiát. Minden tőr célba talált.

Mikor a következő aquir is a sérültre vetette magát, az elvigyorodott. A lény csapott egyet hegyes végű farkával, de mielőtt a kitinkorbács elérte volna a fejvadász testét, a bestia már holtan, átvágott torokkal zuhant hanyatt.

A mortelek elindultak a néhány száz méter távolságban lévő kaptár felé. Lassabban haladtak, ügyeltek a hátuk mögé, mindent elpusztítottak, ami megmoccant.

Hátulról egy rák-lény közelített feléjük. Dobótőrök suhantak, az aquirból habos, sűrű vér fröccsent elő.

Nem álltak meg, eltökélten, rendíthetetlenül haladtak tovább, egyre tovább. Mindenhonnan visítások, dühödt szisszenések hallatszottak. A mortelek halált szórtak az iszonyatos lényekre.

Az oculis pulzusa felgyorsult. Elfojtott hangon felnyögött.  A mortelek már a kaptár közelében jártak. A helyiség ajtaja mellől két szolga vetődött ki a folyosóra. A fejvadászok fegyverei lecsaptak, ellenfeleik torkára forrasztották a rémisztő visítást. A felderítő hangját felismerhetetlenné változtatta a kétségbeesés, de felnevetett.

- Most jövünk mi! – kiáltotta a fejedelemnek, de az ügyet sem vetett rá.

A mortelek beléptek a kaptárba. Metsző, hangos sziszegés töltötte meg a kamrát. Egyikük sem látta, de tudták, kitől származik a hang. A fejedelem maga mellé rendelte életben maradt szolgáit…

A behatolók az egyik sötét sarok felé fordultak, és egyikük egy fáklyával megvilágította az ott kuporgó groteszk, magas testet. A maash-quin felvisított, a rettenetes kísértetsikoly megrázta a meleg, bűzlő, gőzös termet. A sérült mortel, és egy társa karjaikba temették arcukat, amint szemeik lávagömbökké váltak, és hátracsúsztak az agyukba.

Azonnal meghaltak.

A két túlélő válaszként egy marék dobótört hajítottak el, az acélpengék célba érve egymás után telítették méreggel a fenevad vérét. Az aquir felkelt trónusáról, és elindult, hogy megküzdjön a birodalmába hatoló ellenséggel. Az undorító, gigantikus, bizarr külsejű szörnyetegből színtiszta gyűlölet és gonoszság áradt. Szétnyílt a pofája belülről dühödten előtört az első hatalomszó.

Az első mortel teste egy pillanat leforgása alatt véres morzsalékká vált, undorító mintát festve a talajra.  Vezetőjük teste ellenállt a rontó igének, de érezte, teste erőforrásai kiapadtak, gyomra bevérzett. Tudta, egyetlen csapással kell dűlőre vinnie a harcot, különben elveszett, és a küldetés kudarcba fullad.

Előrelendült, a mara-sequor kobraként villant, elválasztva az ocsmány fejet az inas testtől. Vér – sötét, éjfekete vér – fröccsent szerte, ahogy a mortel fegyvere átmetszette a kitinpáncélt, a Lopakodó is visított az e közben rá zuhogó mágikus csapásoktól. De végül az aquir feje ocsmány koppanással hullott a kaptár földjére.

 

Kacagást hallott. Metsző, hisztérikus kacajt. Az oculis. A mortel visszaparancsolta a Lopakodót, és lassan megfordult. Megpillantotta a kifacsart felderítőt, amint a falhoz ragasztva nevet, nevet és csak nevet. Feléje indult a hirtelen beállt csendben, keresztülvágva a kaptáron. Vörös haja csatakokban lógott, ősei ereje azonban megóvta a pusztulástól, bár tudta, hogy nagy árat kellett fizetnie érte.

Odaért a felderítőhöz, aki már elcsendesedett. Szemei révetegen meredtek a semmibe, valószínüleg megőrült. Nem baj, már semmi szükség rá. Felemelte a fegyverét, hogy Ranagolnak tetsző halálhoz segítse az oculist. Ekkor hangzott fel a sziszegés.

Azonnal felébresztette a Lopakodót, és miközben az ismét óvón beburkolta, a pillanat tört része alatt hátrapördült. Fegyverét két kézre fogta, amint megpillantotta az egyre csak gyülekező, sziszegő lényeket. Tizen voltak. Aztán húszan, harmincan, aztán…

Egyre szorosabb gyűrűbe vonták a nőt, aki már egészen a falhoz hátrált. Kimerült volt, olyan helyzetbe keveredett, amelyből nem volt ereje kikecmeregni. Tenyere izzadt, a mara-sequor szokatlanul nehéznek tetszett a kezében. Miért nem bántják? Öljék már meg, vagy takarodjanak innen! Történjen már valami!

És akkor, a kétségbeesés pillanatában, a túlsó sarokból, a trónus felől némán előaraszolt a maash-quin. Emberi arcán kaján vigyor látszott, a szolgái pedig utat engedtek neki a prédáig. A mortel kiutat remélve nézett körül, de nem látott semmi esélyt. Mögötte az oculis kuncogni kezdett. Aztán sírni.

A fejedelem közvetlenül előtte állt meg, lenézett rá, majd egyik karjával egy távoli, lefejezett hulla felé mutatott. Egyetlen szót mondott.

- Rekh.

A mortel a mutatott irányba pillantott, és ez nagy hiba volt. Az aquir másik karja lecsapott, ütése nyomán a nő a falnak tántorodott. Állkapcsa a Lopakodó védelme ellenére is megreccsent, a mara-sequor kihullott kezéből. Megpróbált felegyenesedni, de megszédült. Az aquir torokhangon felmordult, a Lopakodó csendesen lefolyt testéről.

A maash-quin előrehajolt, bal karjával megragadta a félholt mortel torkát, és a magasba emelte, közvetlenül az arca elé. Mélyen a szemébe nézett, és a nő ebben a pillanatban kifejezetten derűsnek találta azokat a kék szemeket.

A mortel lemondóan elmosolyodott – egész eddigi életében nem mutatta magát ennyire nőiesnek –, aztán az aquir arca szétrepedt, feltárva előtte a bestia tőrnyi agyarakkal teletűzdelt pofáját. Nem maradt ideje sikoltani. A fogak belemélyedtek a koponyájába.

A holttest a földre hullt, a Mélységben Lakozó diadalittas üvöltést hallatott. Karjait széttárta, véres agyarait villogtatta. Az oculis nevetése is csatlakozott a hangzavarhoz, amit a szolgák elismerő sziszegése okozott. A fejedelem elhallgatott, és megvetően végigmérte a tébolyodottat. Megnyalta a szája szélét, és előrelépett.

Szabadság.

Valami mozdult a földön heverő nő teteme mellett.

Élet.

A szörnyeteg megállt, kíváncsian lenézett, majd vissza a felderítőre. A férfi őt bámulta. És mosolygott. De ez nem az őrültek mosolya volt, hanem a győzteseké. Az aquir felbömbölt. Valahogy megérezte, hogy ezúttal csőbe húzták. Legyőzték.

Halál!

A mortel teste alól, a széttört üvegből dühödten sziszegve, sisteregve robbant elő, indult rohamra a feltüzelt, megvadult bannara…

 

- VÉGE -